Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Mese is lehetne
gosok gyalog. Ehhez volt mérve minden megmaradt ingóság. Sokszor a valóság keserű, az igazság még inkább. Tavaszig ez a nép itt akkor nem cselekedett egyebet, minthogy nekilódult a Csallóköznek és segítséget kért azoktól, akiket a : háborúnak csak a szele érintett. Ez volt a valóság. Az igazság pedig az, hogy koldult ez a nép. Gyalogosok, szekeresek egyaránt. Tudom, hogy fárasztó és nem tetsző emlékek ezek. Közeliek és távoliak. E kolduló falu nem volt hibás. Legalább is nem mindenben. Én sem voltam hibás, mikor apámmal, valamikor régen, kisiskolás koromban koldulva jártam végig Nyitra vármegyét. Zsebünkben a tűzkárosultak „útlevelével“. Nem voltam hibás, mégis, amikor fél év múlva elfoglaltam helyemet az iskolapadban, furcsa csodabogár lettem. Tenyeremen éreztem még az utcaajtók deres kilincseinek tapadását, ahogy a ceruzát szorongattam. Lábaimban furcsa remegést hordoztam, mert nagy komondorok fogadtak minket minden udvarban. És ott, az iskolapadban mindenfélét megfogadtam, amikor a szemek kérdező, csodálkozó tükrébe néztem. És íme ez a falu, az én gyermekkori utamat járta végig a háború után. Nem. Erre soha nem gondoltam. Ezt soha nem kívántam. Túlságosan alulra került ez a falu, de még itt sem döbbent rá, hogy az erőket nem szétszórni kell, hanem ösz- szetartani... Ám az élet oly csodálatos. Felejtető. A háborúra béke, a télre tavasz jön. Kivirágoznak a fák, bokrok: benne madarak raknak fészket, a fű körbe növi az elszórt aknákat, szétlőtt lánctalpakat. A kakasok kukorékolnak, tojást tojogatnak a tyúkok. Gúnarak sziszegnek és kikelnek az első kislibák. Tavasz lesz. Pacsirta csap a magasba, zengi az élet dicséretét. Nincs vijjogó gépfegyvergolyó, mely lelőné a dalos életet. Méhek röpülnek szapora repüléssel akácra, kökényre, galagonyára ... És az ember? Itt kétszeres erő kellett az élet megindításához. Bár a régi társadalmi normák felborultak, ám a tulajdon csak tulajdon maradt. Akinek földje volt, maradt hozzá eke is és lassan ekét húzó állat is került. Akinek meg csak a kapája maradt, a régi állapotok szerint ajánlotta fel; vagy felest, harmadost kért a gazdáktól. Első tekintetre úgy nézett ki, hogy bár a háború elmúlt, megváltozott a világ, a tavasz is megérkezett, mégis a régi rend képviselői veszik kezükbe a póráz végét. Igaz, hosszú ideig gyakorolták, kitanulták a mesterséget. És másféle mesterséget is. Ki a magyar, ki a szlovák Két ház áll egymással szemben s pöröli vissza az Időt: ez fogadja Párkány felől gúnyolódva az érkezőt. Ki a szegény, ki a gazdag ? Most már könnyű ezt megfogalmazni itt a Garam partján is. Akkor még nemigen látta ezt a gurgyalok népe. Annyit látott csupán, hogy listás emberek járnak összeírni, ki, micsoda. Itt azonban mifelénk nem tartja számon senki a családfáját. Az ágak és gyökerek szanaszéjjel nyúlnak. Északnak, délnek. Kié Nógrád felé, kié meg Breznóig. Ütközőponton éltünk és élünk kétszáz éve már. A jövés-menés nem szűnik azóta sem. Szepességi éppen úgy van közöttünk mint árvái. Meghökkentők a nevek különbözősége is: Gajdosok, Kotrák, Kovácsok, Hop- kák, Moravcsíkok, Hegedűsök, Podlupszkik, Csudaiak keverednek, hogy mégis összhangot alkossanak az együttélésben. Különbség csak egyben volt: szegények és gazdagok különbsége. És a virágzó tavasz után a szegények maradtak alul. Az összeíró listákra is ők kerültek első és utolsóként ... — Mi vagy! Magyar, szlovák? — kérdezték az összeíró közegek. — Én kérem szegény ember vagyok. — hebegték sokan. — Milyen nyelven beszélsz? — toldották meg a kérdést. — Magyarul, kérem, csak magyarul tudok. — De a neved. A neved nem magyar! — Arról én kérem nem tehetek. Apámat is így hívták ... Igen, így hívták, de inkább küldték, hogy végezze a dolgát. Nevek, nemzetiségek vitája volt. Pedig ha sorra vennénk az egyazon nevet viselő