Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Mese is lehetne

két, kitűnik, hogy vannak ott szegények is, gazdagok is. Ez a vita pedig akkor dőlt el, amikor a vagyon hadakozott a szaporo­dásért.’ Egy barázda, két barázda. Egy hold, két hold és a szegény névrokon egyre szegényebb lett. Most meg a nagy tisztító háború után az is baj lett, hogy a szegény magyar is. Könnyű volna most régi pártoktatóimtől számonkérni, hogy miért nem fogtuk ösz- sze azután a gyönyörű tavasz után a sze­gények seregét. Lettlégyen az bármilyen nyelvű szegény. Pártoktatóinkat, s a ga- ramkövesdi kommunisták csoportját meg­tizedelték, de inkább megharmadolták az internáló táborok. Most a pártalapítás negyvenedik évfordulóján nem számonké­réssel, de kegyelettel fordulhatok csak em­lékükhöz, hogy eszmélni tanítottak. Még azzal is, hogy hallgattam terveiket, szándé­kaikat, melyek íme, nélkülük bár, de valóra válnak. Bedőlt gurgyalok helyén Deszka, cserép, cement és tégla: friss jószagú téma így kezdik el a beszélgetők. S egy hónap, kettő vagy három, fönt a tetőháton megindulnak a cserepezők. És megindultak a hegyek. Nem a prófé­ták szavára, csak az emberek és az elkö­vetkezett idő emelte magasra a csákányt. Csákány nyomán, eső nyomán dűltek össze a partba vésett gurgyalok, a csöpp vályog- házak. Nagy hurcolkodás kezdődött le a laposra. A messze utazók hátizsákos, bőröndös serege kilódult a faluból. Visszafelé építő­anyaggal megrakott tehervagonokkal jöt­tek. Az ország bármely részén vállalta ez a nép a lebontásra kerülő épületek szétsze­dését. Ma is látni. Ötszínű cserép, három­féle pala a háztetőkön. De hoztak gerendát, szarúfát, téglát. Ajtót, ablakrámákat. És e partifecske nép tíz év alatt kétszázat pótolt. Szőlők, szántók, gyümölcsösök tes­tébe fundamentum négyszögeket vágtak. Az elhagyott házakat, gurgyalokat fönt a partokon: a fene itt egyen meg — ki­áltással döntötték le, ha már senkinek nem kellett. E szakadatlan mozgásról építőszenve­délyről beszélgetek Matus Mihány elvtárs­sal, a nemzeti bizottság elnökével. Egy-egy új ház előtt jogos a büszkeség. Mire képes Ám a tervek valóra válásáig még jó- néhány összecsapás következett: a szegé­nyek és a gazdagok összecsapása. A rész­csatározások itt is lezajlottak: a porták és a gurgyalok között. Erre gondolok most, amikor a Garam fahídjáról tűnődve indulok tovább, hogy gyermeki szemmel, de hosszú évek okulá­sával nézzem azt a két házat, mely itt áll a falu kapujában egymást méregetve. Rom volt e kettő is. Ma szépen csinosodnak. Csak a sürgés-forgás szűnt meg az udva­rok mélyén. Ökrök, tinók, tehenek, malacok sokasága és a szolgák serege hiányzik az egyikből, cséplőgépek, elevátorok, motorok, traktorok a másikból. Nézi egymást a két ház. Mintha beszélgetnének. Sietve haladok el közöttük. Egy pillanatra rongyos nad- rágú gyereknek hiszem magam. Egy pil­lanatra felrémlik a múlt, mélyebben ke­gyetlenebbé, mint eddig ... a falu, ha szabadsága van, ha munkája van. így adódik csak a kedv az élethez. Egy-egy új ház majd egy utca. Üj utca. Itt már meghökken a szem. Bizony meghök- ken, mert olyan görbe az új „utca“, mintha az a bizonyos igavonó haladt volna erre, jelölgetve a kacskaringókat. Kérdezem is Matus elvtársat, hogy talán nincs lakásépítési bizottság ? — Van itt, hallod. Működik is, de az építők ... Az egyik azt mondja: én előbbre szeretném, János. A másik meg: én hát­rább egy kicsit, János bácsi. A harmadik: én nappal szembe. A negyedik meg a jóég tudja, mit kér és görbe lesz az utca. Görbének bizony görbe. De az is igaz, hogy aki bent van a házban, az nem látja. Az utódok ugyan megróják majd az épí­tőket, most azonban csak egy a fontos: álljon a ház. Hogy mi módon lehet majd ide tisztességes, hengerelt utat, betonjár­dát csinálni, azt egyelőre senki sem tudja. Mert nemcsak az a baj, hogy görbe a ház­sor, de az is, hogy egyik ház felnéz a má­sikra, a másik meg lenéz az egyikre. A harmadik meg mind a kettőre. Ám az is lehet, hogy hullámzó utat akarnak majd építeni. Ki tudja? Tőlünk minden kitelik: gondolom magamban és együttérzek az építőkkel. Az „utca“ végén kőbánya. A motor köhög és a két recés acéltenyér csak szorongatja a dobba dobott követ. Addig-addig szó-

Next

/
Oldalképek
Tartalom