Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - FIGYELŐ - Rácz Olivér: Lovicsek Béla — A csillagszemű asszony

gánycsalád tragédiájának történetét, ennek tükrében rádöbben tulajdon életük tragédiájára: mi sem egyszerűbb, hazaküldi az asszonyt és kész! „Hazamész!... Az uradhoz! A gyer­mekedhez!... Ott a helyed, velük, mellettük!“ Szép. Arra azonban egy percig sem gondol Gaál Pista, ez az alapjában véve derék legény, hogy az asszonynak már tőle is gyereke lesz, hogy végeredményben neki is lennének itt némi kötelességei és kötelezettségei, továbbá, hogy az a másik férfi mellesleg az édes testvér­bátyja, továbbá, hogy mégsem lehet egy asz- szonyt csak úgy egymagában visszaküldeni a megcsalt urához, az elhagyott kisfiához és igy tovább. Nem, Gaál Pista — ez a különben tisz- taszlvü, derék, becsületes legény — mindössze annyit tesz, hogy bújában-bajában betér egy korcsmába, ott összeakad egy ugyancsak ma­gyar vidékről Csehországba szakadt pincér­lánnyal, Kovács Marikával, aki — töredelmes szívvel kérek bocsánatot, nem' én tehetek róla — ugyancsak derék, becsületes, tisztességes, tisztaszívű, szeplőtlen leányzó. (Annyira, hogy még nyelvi téren is meglehetősen járatlan: „elnéző mosollyal bólint a pohár felé“, Pistá­ról megjegyzi, hogy „az arca egészen kamaszos még", egyébként azonban első pillantásra ész­reveszi, hogy Pista „becsületes fiatalember. Igaz, egy kicsit ugyan felöntött a garatra, és ilyenkor hamar oda a becsületesség, én mégis bízom magában... Isten tudja, miért, de bí­zom, no!... Az emeleten van a lakásom, fel­jöhet hozzám. Persze, csak ha akar!“ És Pista természetesen — akart. A lakáson, talán mon­danunk is fölösleges, nem történt semmi, hi­szen mindketten becsületes, derék teremtések voltak, mindössze egy-kettőre egymásba sze­rettek, és Gaál Pista egyből rádöbben, hogy a csillagszemű asszony — tévedés volt, az igazi, az egyetlen: Kovács Marika! A második talál­kozásnál már be is vallja élete nagy bűnét (mellesleg: ennek a résznek a bevezetése sem valami túlságosan meggyőző a lélektan szem­pontjából. Az élet és a szerelem évezredes tapasztalatai azt tanítják, hogy a szerelmes lány mohón igyekszik megtudni mindent, ami összefügg szerelmese életével, elsősorban annak múltbeli titkaival, és nem viselkedik úgy, aho­gyan azt Marika tette, mikor Gaál Pista sza­vaira „El kell neked mondanom valamit, Mari­ka,“ így válaszol: „Nem lehetne inkább mskor ?... Olyan jó most így, ilyen gondtalanul komolytalankodni!“) — a lány azonban nem kerekít nagy feneket a csillagszemű asszony tragédiájának, hanem az aranyosnál valamivel erősebb naivitással napirendre tér a dolog fe­lett, és nyomban ott marasztalja — el ne fe­lejtsük: éjszaka van és ítéletidő — Pistát éj­szakára. Kettőjük közös sorsa ezzel megintcsak a naivnál valamivel erősebb árnyalatban meg is oldódik: „Szóval... úgy gondolod, keressek munkát itt a városban, és... és összeházaso­dunk? Marika .lehajtja a fejét: — Hát... ha te is úgy akarod.... Akkor hát... itt marad­hatok? Itt alhatom?“ Marika természetesen: némán bólint“. Itt azonban önkéntelenül is felvetődik egy kérdés: mitől olyan naiv ez a különben nagyon rokonszenves kis pincérlány? Miért ennyire ta­pasztalatlan ? Miért nem jut egyetlen pillanatra sem az eszébe, — ne felejtsük el, hogy mind­össze most látja életében másodszor Pistát —, hogy esetleg ő is a csillagszemű asszony sor­sára juthat ? Bocsássa meg nekünk Lovicsek Béla, de végeredményben ez a lány már huza­mosabb ideje él távol a szülőfalujától, való­színűleg hosszú hónapok, talán már évek óta dolgozik a korcsmában (saját bevallása szerint már féléve nem találkozott magyarral), mikor elmeséli Pistának az élete sorát, megtudjuk, hogy árva, hogy a tulajdon apja elől menekült ki Csehországba, mert az apja, aki megrögzött alkoholista, meg akarta becsteleníteni (itt is sok egy kicsit a dickensi színkeverés), egyszó­val ez a húsz-huszonöt éves lány az élet alapos iskoláját kijárta már, mégis mitől ennyire naív, ennyire tapasztalatlan, ennyire könnyen hevülő és könnyen hivő? Erre a kérdésre adós marad a válasszal az író. De mindegy: Gaál Pista és Kovács Marika tehát összeköltöznek, és a csil­lagszemű asszony — magára marad a kis la­kásban, Gaál Pista még pénzt is küldözget neki, a derék, tiszta, jószívű Kovács Marika, akinek a „szépsége és kedvessége“ még a csil­lagszemű asszonyt is meglepi, pedig ilyen ked­ves és szépséges szavakkal vigasztalja meg az asszonyt, mikor az elmegy hozzá, hogy vissza­követelje tőle Gaál Pistát: „Annak ellenére, hogy maga a hibás, én sajnálom magát ___ M enjen vissza a családjához!... Én százezer férfiért se tudnám elhagyni a gyermekemet!... Még mindent jővátehet, ha visszamegy, hiszen egy nyolc-kilenc éves gyerek mindenkor vissza­fogadja az anyját, ha a férje nem is... (???) És aki ma fél attól, hogy nem tud megélni, akassza fel magát!“ Eddig a szépséges és ked­ves Kovács Marika. Az asszony pedig, mi mást is tehetne, siet megfogadni a tanácsot, három­szor is megpróbál a halálba menekülni, de sohasem sikerül, a végén tehát mégis vissza­megy az urához, a kicsi fiához. Az ura ter­mészetesen minden különösebb lelki emóciók nélkül visszafogadja. • Sok, túlságosan sok a regényben a váratlan deus ex machina is. A csillagszemű asszony első ízben csalja meg az urát az ura öccsével: pontosan ezalatt zuhan le a megrakott szekér­ről az ura, s majdnem halálát leli. A bűn és bűnhődés szintézisét az öreg Gaál próbálja megtalálni, aki akaratlanul tanúja volt a há­zasságtörésnek, és most szörnyű fogadalmat tesz: hogy megmentse a nagyobbik fia becsü­letét, boldogságát, megöli a kisebbik fiát. A dolog csak azért nem sikerül, mert az író maga is megijedt ettől a megoldástól, szilva-- pálinkával erősítgeti az öreget a tett elköve­tése előtt, csakhogy az öreg berúg, és mire az előkészített baltával a keze ügyében föléb­red, a fiatalok már megszöktek. De vannak

Next

/
Oldalképek
Tartalom