Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - LÁTÓHATÁR - Jurij Nagibin: Az ember és az út

rásózta ezt az utat, s ördög vigye őt magát is, minek állt kötélnek, hiszen nem is ő lett volna soros, hanem Panyutyin. Bicskov ki tudja, hányadszor emlékezik már vissza bosszankodva, keserűen, hogyan szedte rá Koszacsev. A negyvenediket taposó, már nem éppen fiatal Panyutyin aznap reggel vitte haza a szülőotthonból feleségét, aki ikrekkel lepte meg. A kései apaság valósággal eszét vette; a fél műszakot még eltöltötte valahogy, azután hazakéredzke- dett. Alig távozott el, telefonáltak a Négyes Telepről, hogy sürgősen szükség van a transzformátorra. Koszacsev tüstént Bics- kovhoz sietett: segíts ki! Persze, ő kereken megmondta neki, hogy nem vállalkozik rá, elvégre is mi köze neki Panyutyinhoz meg az ikreihez! Ha valakinek dolgoznia kell, dolgozzon, ő megtette a magáét, s most megy sört vedelni. Csakhogy Koszacsev najjy ravasz, mindig tudja, mivel lehet megfogni az embert. „Természetesen, kényszeríthet - ném, de nem bízom ezekben a nős emberekben. Az út veszélyes, éjszakai szállítás, a rakomány nehéz, neki meg az ikrek járnak az eszében. Az még csak hagyján, ha egyszerűen megreked valahol, de mi lesz, ha kikészíti a transzformátort ? ... Nem, öregem, ide olyan ember kell, akinek a munkán van az esze, nem lehet megbízni abban, akinek a gyerekek csipogása jár a fejében!“ A telepvezető jól tudja, hogy Bicskov nem kedveli a nős, elkényesedett embereket, s ezzel aztán meg is fogta. Bicskovnak egyszeriben kedve kerekedett bebizonyítani, hogy noha Panyutyin férj, apa és családfő, ő meg magányos legény, se tanyája, se háza, mégis többet ér Panyu- tyinnál. Most aztán fizethet a legénykedésért! S a legbosszantóbb, amit most már világosan lát, hogy Koszacsev csupán azért mentette Panyutyint az átkozott fuvar alól, mert tiszteletben tartotta apaságát, meg talán azért is, mert féltette: az út csakugyan pocsék, különösen a Négyes Telepnél, az emelkedőn, s ráadásul a teher sem leányálom! Más az, ha Panyutyin töri ki a nyakát, családfő létére, s megint más, ha Bicskov, akinek se kutyája, se macskája. Beírják a veszteséglistára, s el van intézve. S ettől még keserűbb lesz a szája- íze, még nagyobb haragra gerjed, s gondolata ösztönösen újra meg -újra visszatér arra, ami elrontotta az életét. Igaz, ez a gondolat mindig itt bujkál benne, nem hagyja el sem útközben, sem a pálinkás mámorban, még éjszakai álmában sem hagyja nyugton. De megesik, hogy nyugodt, megszokott teherként szunnyad a

lelke mélyén, aztán hirtelen, elviselhetetlen erővel belemar szívébe, agyába.

Alekszej maga sem tudná elmondani, mikor szerette meg Toszját. Mikor szerette meg az édesanyját? Mindig szerette, amióta mellében érzi dobogni a szívét. Mindig együtt voltak, gyerekkoruk óta — az utcán, a folyó partján- s az édes illatos szamócával teli erdei irtáson, még az iskolában is az óraközi szünetek alatt. S ha elszakadtak, tüstént keresni kezdték egymást. Vőlegény és menyasszony — így hívta őket mindenki a faluban. Múltak az évek, s Alekszej és Toszja immár nemcsak játékból, hanem valósággal is vőlegény és menyasszony lett. Amikor Alekszej bevonult katonának, nem kérte Toszját, hogy őrizze meg emlékezetében, és várjon rá. Egyszerűen megcsókolta húsos, hűvös ajkát, belenézett a szemébe, megszorította a kezét, s elment, olyan nyugodtan és magabiztosan, ahogy talán még senki sem.

Négy esztendeig, amíg Alekszej a katonaságnál szolgált, rendszeresen kaptaToszjától a leveleket és a fényképeket. Arca az évek alatt keveset változott, csak kerekebb, tisztább és simább lett, még nyíltabban és derűsebben csillogott nyugodt szemepárja. S Alekszej maga sem tudta volna megmondani, hogy a harmadik esztendő végére miért fogta el valami égő vágyakozás. Hasztalan kereste a megfejtést Toszja fényképein és leveleiben. Mindegyre csak ugyanazzal a háborítatlan nyugalommal lélegzett a kikerekedett arc, ugyanaz a nyílt tekintet szegeződött rá, s a levelek is ugyanolyan szűkszavúak és egyszerűek voltak, ugyanúgy tele a rokonok, jóbarátok és az ismerősök üdvözleteivel. Valamilyen zavaros érzéstől hajtva Alekszej is csináltatott fényképet, s a kép hátlapjára leírta ezt a valahonnan ellesett verset:

Ha többé nem találkozunk,

Mert sorsom az, hogy már megúnsz

Fényképem mondja néked el:

Ki voltam — s tán emlékezel...

Válaszul a szokásos, nyugodt és rövid levélke érkezett, s Alekszej nem tudta, örüljön-e vagy szomorkodjék, hogy Toszja sehogysem reagált aggódó soraira.

Azután egyszer mégis letelt a négy esztendő, s betoppant a szülőfalujába, vadonatúj egyenruhájában feszítve, szakaszvezetői vállappal, mellén a kiváló harckocsizó jelvénnyel, ráncos krómbőr csizmában, fekete szegélyű tányérsapkában, amelyet ferdén csapott rakoncátlan hajfürtjeire, s fe