Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - LÁTÓHATÁR - Jurij Nagibin: Az ember és az út

hér celluloid-gallérban, amely úgy csillogott, mint egy tízkopejkás. S ekkor megtudta, hogy Toszja egy évvel ezelőtt férjhez ment a kerületi agronómushoz. Alekszej édesanyja rábeszélte a menyasszonyt, hogy titkolja el fia előtt az igazságot, küldje csak neki továbbra is a leveleket meg a fényképeket, mintha mi sem történt volna. „Különben nagy baj lehet — mondta neki a néni —, hiszen szigorú a katonai szolgálat, s Alekszej alighanem olyan bolondságot csinál, hogy kitöri a nyakát.“ Bicskov azóta is csodálkozott édesanyja bámulatos éleslátásán: hogyan sejtette meg benne, a csendes, szerény, egyszerű fiúban a lappangó romboló erőt? Talán az egyszer kiválasztott leány iránti vak hűségében fedezte fel a benne bujkáló vihart?

Valami megpattant Alekszejben. Ivásnak adta a fejét, s egyszer részeg fejjel elindult, hogy agyonverje az agronómust. De amikor meglátta az idősebb, vékony don- gájú, szemüveges, hegyes orrú, sovány, beesett arcú férfit, nem talált rajta olyan helyet, ahová élvezettel odacsaphatott volna. Egyszer aztán Toszjával is találkozott

— a fiatal asszony akkor már a szomszéd faluban lakott —, s felvillant benne a gondolat: „Megfojtom!“ — de aztán megint elpárolgott a gőz a fejéből. Toszja keresztbe tett, könyékig fedetlen, erős és gyengéd karja alatt megpillantotta kicsiny kikerekedett hasát: anya lesz hamarosan. Az asszony is ránézett a göndör hajú fiúra, akinek napbarnított bőrén is átütött sápadtsága, ragyogó, fájdalomtól csillogó szemmel, s félig csodálkozva, félig sajnálkozva, így szólt:

— Lám, milyen ember lett belőled! — s csendesen tovább ment.

Alekszej nem találta helyét a faluban, s nem is akarta anyja szeme láttára emészteni magát. Egy éve bolyongott az országban. Csörömpölő kis autóbuszon üdülőket szállított a kanyargós krími hegyi utakon, de ingerelték a vidám, derűs, gondtalan emberek: megfordult a volgai építkezésen, ahol munkával és vodkával vigasztalódott, itt már jobban érezte magát, de későn került oda — hamarosan befejeződött az építkezés; sodródott tovább az Ál tájba, a szűzföldekre, sőt a Távol-Keletre. De bármerre bolyongott is, ömaaától nem tudott megszabadulni. Fél esztendővel ezelőtt került ide, a zordon ladogai határterületre, a magasfeszültségű villamosvezeték építéséhez, s megfogta az itteni táj mogorva nyugalma, megszerette a sötét fenyveseket, a kihalt, elárvult utakat, a magányosan álló árbócnyi fenyőket, amelyek lomhán bólogatnak koronájukkal, az őslakók hűvös tartózkodását, társainak igénytelen egyszerűségét.

Már egyáltalán nem is hasonlított a szerény takaros fiúra, aki leszerelésekor volt. Bár nem egykönnyen omlott le az, ami éveken át épült fel benne, de nem hiába mondják: a vízcsepp a követ is kivájja. S ő ráadásul nem volt kőből, s nem is vízcsepp vájta. Alekszej órákig ténfergett a füstös, bűzös talponállóban, ahol a vak har- monikás — akinek a szemét mintha keselyű tépte volna ki, mély, sötét gödréből

— fáradhatatlanul és unottan játszotta a „Mandzsúria dombjain“-t, a „Dunai hullá- mok“-at, s külön Alekszej kedvéért — amikor borravalót csúsztatott száraz, kemény markába — kedvelt nótáját, a „Kék kis keszkenő“-t. Megtanulta, hogyan kell nyakalni a vodkát egy falás étel nélkül, pillanatok alatt összemelegedni és életre- halálra összeveszni olyan emberekkel, akiket először és utoljára látott életében, hozzászokott, hogy a leányokkal úgy bánjon, hogy a szavak előtt járjon a keze, s nem gondolt sem a jelenre, sem a jövőre, csak azt nem tanulta meg, hogy a múltra ne gondoljon. Egyáltalán nem zavarta, hogy egyik-másik szobatársa idegenkedett tőle, hogy a komolyabb és tisztább lányok nem álltak szóba vele, hogy Koszacsev, a telepvezető szinte nem is titkolta megvetését, s csak azért tartotta magánál, mert „elszánt fickó“, mindig vállalkozik mindenre, s ott is elvezeti a kocsit, ahol mások meg- hátrálnak. Az építkezés hosszú útjain néha talált magához való barátokat, ugyanolyanokat, mint ő, akik kihullottak az életből. Nem volt éppen nagy szüksége rájuk, úgyr sem tudták eloszlatni nagy magányosságát, de meg Alekszej sem törekedett erre. Megszerette árvaságát, megszerette a fárasztó, terhes, hosszú üres utat. Most sem volt teljesen őszinte, haragudott Koszacsevre, Panyutyinra és önmagára, valahol a lelke mélyén mégis örült ennek a váratlan és nehéz útnak, szeretett annyit dolgozni, hogy utána ne maradjon egy csepp ereje sem. A munkába való belefeledkezést még az ital nyújtotta mámornál is többre tartotta.

A sebességmérő mutatója a húszas szám körül reszket, ilyen sebességgel aligha ér három óra alatt a Négyes Telepre. Kegyetlen álmosság vett erőt rajta, s a szélvédőről a ragadós deret lesöprő ablaktörlő egyenletes ingalejtése sem ringatja már úgy, mint az út elején.