Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - DISPUTA - Balogh Edgár: Előtérben a publicisztika

vetését és megoldását. Gazdag hagyományról van szó, s amikor ma a szocialista közírás kritériumait tanulmányozzuk, és ezeknek megfelelően igyekszünk elősegíteni publicisztikánk újszerű kibontakozását, tekintettel kell lennünk az előttünk járt haladó publicisták örökségére. Miként a szépirodalomban, a közirodalomban sincs helye olyan problematikus felfogásnak, amely úgy gondolja, hogy a mi publicisztikánkat a semmiből kell megteremtenünk.

Magam is publicista vagyok, s már ebből is érthető, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékén oly szívesen vállaltam a publicisztika történetével s a mai szocialista közírással való foglalkozást. Ügy gendolom, nem mindegy az, vajon a spontán alakulásra bízzuk-e a publicisztika művelését, avagy tudatosan és szakszerűen ápoljuk-e az irodalomnak ezt a tömegek felvilágosítása és mozgósítása szempontjából oly rendkívül jelentős válfaját. Sajnos, irodalomesztétáink és irodalomtörténészeink eleddig meglehetősen mostohán foglalkoztak a közírással, holott ez elválaszthatatlan a szép- irodalom fejlődésétől. Legtöbb jeles szépírónk publicisztikailág is kifejezte magát, s Ady esetében egyenesen páratlan, hogy korának legnagyobb magyar lírikusa egyben a legnagyobb publicista is volt. Jeles elbeszélők, regényírók műalkotásainak titkaiba, realizmusuk műhelykérdéseibe valójában csak akkor hatolhatunk be, ha megállapítjuk a közügyekre való közvetlen publicisztikai válasz és a szépirodalmi mű régebben elhanyagolt, a polgári esztétikában soha figyelembe nem vett konkordanciáit. Hallgatóimmal az egyetemen jelenleg például azon dolgozunk, hogy megállapítsuk, milyen szerepet játszott a publicisztika Móricz Zsigmond műveiben. Ahhoz, hogy jeles szocialista közírókat neveljünk, kellő kritikai átértékeléssel át kell vennünk a múlt nagy publicistáitól mindazt a kitűnő műfogást, amely a közügyek tárgyalásakor elősegíti a dolgok értelmi felfogását, hozzájárul az olvasók érzelmeinek kiváltásához, s akaratilag is mozgósítja azokat, akikre az író a közügyek helyes megoldását bízza. Hatékony mai közíró csak az lehet, aki pártosságát a publicisztika sajátos művészetének teljes értelmi, érzelmi és akarati skáláján juttatja kifejezésre.

Ami a szocialista publicisztikát illeti, magának is megvannak a klasszikus hagyományai. Engels írja Marxról, hogy a társadalom alapját képező gazdasági tényezőkre éppen a közügyekkel való publicisztikai foglalkozás terelte figyelmét, s maga Engels is a Wupper völgyének munkásszociográfiájával kezdte el publicisztikai pályáján a társadalmi törvényszerűségek elméleti magyarázatát. A történelmi materializmus tudományos megalapítói mindenkor cselekvő részesei voltak a közügyek intézésének, s legfőbb fegyverük a harcban éppen a publicisztika volt. A kapitalizmus imperialista szakaszának korszakában Lenin emelte újra legmagasabb rangra a politikai közírás művészetét. Nem elég itt arra utalni, hogy Lenin (aki magát „publicistá“-nak nevezte) a sajtónak határozottan a kollektív propagandista és agitátor szerepét szánta, hanem hozzá kell tennünk, hogy a sajtón belül milyen rendkívül fontos jelentőséget tulajdonított a publicisztika művelésének is: annak a magasabbrendű feldolgozásnak, mely az agitáció és propaganda irányát adja meg. Éppen Lenin publicisztikája a legalkalmasabb annak igazolására, hogy egy vezércikknek milyen kerek egészben kell a dolgok sűrűjéből a lényeget kiemelnie, tudatosítania s alkalmaznia a közérdekű cselekvésre.

Ha a publicisztika általános hagyományait a szocialista közírás klasszikus mestereinek alkotásaival szembesítjük, le is vonhatjuk már a tanulságot, hogy a mi ma szükséges szocialista publicisztikánk legfőbb követelménye a marxilenini tudományosság. Alkalmazhatjuk a cicerói retorika klasszikus műfogásait, amennyiben az érdeklődés felkeltésétől a logaikai konklúzió levonásáig mi is szigorú logikai szerkezethez ragaszkodunk, lehetünk romantikusok is, ami a felemelő pátoszt, a stílus gondolatsor-nyitó érzékletességét illeti, s megtold- hatjuk mindezt a polgári korszak kritikai realizmusának leszűrt és közérthető tárgyilagosságával is, mindez azonban csak akkor marad mentes a formalizmus sablonjaitól, a frázistól, az ürességtől, az uraságok levetette stílusok maradványainak szürkítő habarcsától, ha a formai megoldás új szerephez jut a korszerű tudományos gondolkozás gondos és pontos eligazításában.