Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - DISPUTA - Balogh Edgár: Előtérben a publicisztika
Itt, Csehszlovákiában örömmel emlékezem meg arról, hogy kolozsvári hallgatóim színe előtt milyen örömmel és mekkora eredménnyel dolgozom fel újra meg újra olyan jeles szocialista közírók művészetét, mint amilyen Július Fučík és Fábry Zoltán. Antifasiszta harcuk, mely ma a neofasiszta háborús uszítókkal szemben újraéled, szemléletesen hozta ki a szocialista tudományos állásfoglalás legszélesebb és legreálisabb humánumát, s mindmáig konkrét példát ad arra, hogy a közügyekkel való írói foglalkozás akkor a leghatásosabb, ha a pártos állásfoglalást a legmagasabb művészi formaigények kielégítésével párosítja. A mai publicista, foglalkozzék akárcsak a legköznapibb közügyekkel is, feladatát nyilvánvalóan csak úgy tudja helyesen teljesíteni, ha ismeri és vállalja a szóbanforgó kérdések megoldásában a vezető munkáspárt tervszerű programjának és irányvonalának mindenkori stratégiáját és taktikáját. E nélkül legfeljebb egyéni jóakaratát képviselné, s valóban nem adna többet színnél, ötletnél és hangulatnál. Előadásaimon érdekes kapcsolásokat kíséreltem meg Asztalos István nemrég elhúnyt romániai jeles írónk egy-egy közügyi írása s az t-gykorú pártdokumentumok között, s kiderült, hogy akár a selejtes bab visszautasításáról van szó egy élelmiszerboltban, akár a munkásasszony kioktatása van soron fiának pályaválasztását illetően, az író élőén ízes, a valóságba markoló javaslatai megegyeznek a párt közvetlen feladatainak népszerűsítő szolgálatával. Általában is: a közíró, ha szocialista, a párt kollektív bölcsességére támaszkodik. Van persze, aki szembe akarja állítani a pártosságot és a művészetet, akár úgy, hogy elegendőnek tartja a pártvonal sablonokban való népszerűsítését, akár úgy, hogy öncélúan, a közügyek pártirányításától függetlenül fogja fel a publicista művészet feladatait. Mi egyaránt helytelenítjük mind az üres, színtelen, művészi eszközök és alkotó írói egyéniség nélkül sokszorosított sablonokat, mind a költői szabadosság éppen a közügyek kérdésénél leginkább feltűnő s leginkább felelőtlen anarchizmusát. A publicisztika, akár vezércikk alakjában, akár a Romániában különösen kedvelt és Tudor Arghezi jeles román költőpublicista „tablettái“-ra vissza vezethető színes kis-formában (úgy is mondjuk: ,,ablak“-ban) szólal meg, csak akkor tölti be hivatását, ha valóban meggyőz a párt igazáról, magával ragadja a közönséget, s állásfoglalásra, cselekvésre bír. Éppen ezért: a publicisztika hangszere sem akárkié. A rossz versek garmadáit utasítják vissza az irodalmi szerkesztőségek, regényeket és drámákat az elfogadhatóság és irodalmi érték szempontjából néznek át és kommentálnak lektorok és kritikusok, s természetszerűleg a publicisztikának is nevelésre van szüksége. Pártos tudományra, művészi felkészültségre egyaránt. Úgy gondolom, hogy ma, amikor szocialista világrendszerünkben már felvillannak a kommunizmusra való áttérés nagyszerű távlatai, s a közügyek irodalma az új erkölcs kialakításának eszközeként minden eddiginél nagyobb szerephez jut, ennek a jelentőségnek megfelelően kell irodalmi életünkben is foglalkoznunk vele.
