Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Kezes József: Felismerés
— Valami vonz hozzá —■ válaszoltam bizonytalanul. — Ha nem szerelem, hát mi? Hangodban indulat lüktetett. Tudtam, válaszomtól sok függ ... Mielőtt szóltam, egy pillanatra Mária arca villant fel előttem, kerekded, hűséges arca, amint bizalommal, jósággal rám mosolyog. — Hogy mi, kérded? — szóltam tanácstalanul. Bólintottál. ■ — Magam sem tudom, szerelem-e?... Ügy érzem, ezt még korai volna eldönteni. Ő egészen más, mint te ... — Milyen? — szakítottál félbe. — Őszintébb, és azt tapasztaltam, hogy szeret és becsül. Mikor hozzá megyek, kint vár rám a kapuban, néha órák hosszat is. Te viszont tegnap este is több, mint egy félórát várattál magadra. Mária erre képtelen lenne. Mária szelídebb, nem tud követe- lődzni, nem tudja így telicsacsogni az ember fülét, mint te. Nem akarja, hogy mindig mellette legyek, és ha látja, hogy kedvetlen vagyok, akkor vigasztal... — Ne beszélj így, kérlek, ne dicsérd annyira — szóltál ingerülten. Különben is, lépjünk ki, mert fázni kezdek. Elindultunk. Hallgattunk. Én átadtam magam kínzó gondolataimnak. Az utcák üresek voltak, a néma házak között nyargalt a szél. Kopogó lépteink messzire visszhangzottak. Aztán hirtelen mellém léptél, és karon fogtál. így bandukoltunk tovább, anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna egymással, csak magamban viaskodtam. — Mit akarsz, mi a célod, Forgács Dani?... Kit szeretsz? Mondd, kit szeretsz? Máriát, Ilonkát?!... Válassz! Még nincs későn ... Szégyelld magad fiatalember! Szé- gyelld! Te akarsz ember lenni! Te hitvány! Máriát szereted, és mást kísérgetsz ... Térj észhez! Hallod?! Forgács Dani, térj észhez ...! Ez a lány, a jobbodon nem is szeret, nem az igazi... — Hazudsz, hazudsz, hazudsz ... — kiabált a másik énem. — Ilonka szeret... — Ne higgyj neki... — De hiszek, hiszek, hiszek ... Az Október-téri templom előtt elhaladva ösztönös mozdulattal keresztet vetettél, s csak akkor rezzentél fel gondolataidból, amikor láttad, hogy nem követem példádat. Azt hitted, jogod van kérdőre vonni: — Hát te? — Nem hiszek az egészben. — Istenben sem? — Abban sem. Elengedtél.... ~ ~ Megint némán folytattuk utunkat. Lakán sodhoz érve, mégis te tetted fel a kérdést: — Találkozhatunk-e? — Igen, de csak ešte nyolckor. — Előbb nem? — ííem, mert kettőtől fél nyolcig dolgozom. — Hisz vasárnap van! — Ha kell, vasárnap is dolgozom. — Pedig kettőtől színházba akartalak hivni. — Sajnálom, de első a munkám. Erre sóhajtva elhallgattál, csak hosszabb szünet után kérdezted ismét: — Akkor nyolckor a Praha-mozi előtt? — Jó. Megcsókoltál még, és elfutottál. A kapuban meggondoltad magad, s felém fordulva integettél. Közelebb mentem. — Gyere — megfogtad a kezem, és felvezettél a lépcsőn ... 4. Egész nap töprengtem. Hol te, hol Mária járt az eszemben. Bevallom: munkában sem voltam... Este azért találkoztunk, noha szakadatlanul szemem előtt volt gyűrött hálóinged, s torkomban, orromban, szememben éreztem kiporolatlan szőnyeged fojtó porát ... Elmentem a találkára, mert hittem, hittem és igyekeztem feledni mindazt, ami megingatott szerelmünkben... Ott találkoztunk, ahol megbeszéltük. Az előadás megkezdéséig háromnegyed óra időnk volt, de sétával ütöttük agyon. A Nászéjszaka című lengyel filmet pergették. Előadás alatt hozzám bújtál. Különösen akkor, mikor a film hősnőjén Napóleon zsoldosa erőszakot kqvetett el. — Gazember — mondtad remegve, és sóhajtva hozzátetted: — Szegény asszony.. Előadás után gyalog tettük meg az utat lakásodig. Az egész úton beszéltél, hogyan képzeled el az életedet, ha majd férjhez mégy. Sok szép és kedves dolgot mondtál el. Nem kételkedem abban, hogy őszintén beszéltél. Nagyra értékelem a céltudatosságot, ahogy jövődet tervezed. Kell, hogy az embert hevítse valami: a jövőbe vetett hit, vagyis az, hogy fiatalkori vágyai egyszer teljesülnek. Nekem is vannak ilyen vágyaim. Százszor is szebbnél-szebb jelenetekkel kiszíneztem már a reám váró házasélet minden pillanatát. Mégis különbözünk valamiben, én a munkámmal akarok célt érni, te viszont valahogy
