Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Kezes József: Felismerés
egyszerre, ki tudja, talán a férjhezmenés- sel. Azt mondtad, hogy a férjednek, még ha föld alól is, de elő kell mindent teremtenie, amit szemed-szád megkíván, mert különben nem fogod őt férfinek tekinteni. Igaz, azt is mondtad, hogy magad is dolgozni fogsz, de csak addig, amíg nem lesz családod, mert aztán a gyereknek és férjednek akarsz élni... Még sok ehhez hasonló dolgot mondtál el magadról... Nem tudom miért, de búcsúzáskor kusza gondolatok kínoztak. Nem is kísértelek fel. Pedig úgy sajgott a szívem ... másnapra is találkát terveztél. Lehetetlent kívántál, vizsgára kellett készülnöm. — Hát mikor ? — kérdezted. — Szerdán este érted jövök — mondtam bizonytalanul. 5. Hogy az a három nap mit jelentett számomra, azt nem részletezem, mert talán nem is tudnám ... Végül úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek a találkára. Ezúttal pontos voltál. Azt indítványoztad, menjünk a Tátra-moziba. Útközben pedig nagyon furcsa voltál, azt mondtad: — Ne haragudj, de ma más valaki várt engem, mégis inkább veled találkoztam, mert te jobb vagy. hozzám ... Szavaid megleptek. Hirtelenében nem tudom, miért mondtad ezt nekem ... Nem kérdeztem, ki a másik, de puszta léte is Máriát juttatta eszembe. Ügy éreztem, igazságtalan vagyok veled szemben. Láttad, hogy hallgatok, s ezért megkérdezted: — Mire gondolsz? — Máriára — válaszoltam habozás nélkül, ő nem mondana nekem ilyet. Sokkal becsületesebb annál. — Talán én nem vagyok az, hisz bevallottam ___ — Becsülöm is benned ezt az őszinteséget, de furcsának tartom, hogy ilyen köny- nyen tudsz szakítani. — Mióta veled járok — mondtad sietve — még nem találkoztam vele. Ma délután telefonon felhívott, és találkát kért. Megígértem neki, de később meggondoltam. Aztán magam sem tudom, miért, megkérdeztem: — Talán az, akinek autója van? Zavarba jöttél. Küzdött benned valami, elfordítottad az arcodat, és kedvetlenül válaszoltál: — Nem. Megértettem, bár többet nem szóltál. Jobb is, hogy hallgattál. Ha nem fogod a karom, talán nyomban faképnél hagylak. Ettől kezdve gondolataim minduntalan Máriánál jártak. Nagysokára szólaltál meg, persze felindultan: — Mondj már valamit! — Mit? — válaszoltam kedvetlenül. — Ugye rá gondolsz? — kérdezted haraggal. — Rá válaszoltam én is haragosan. — Akkor szereted is. — Most már igen. Szeretem. És nem hazudtam. Kiszabadítottad a karod a karomból, és egy végső tettre szántad el magad. — Szeretlek. Te vagy az első fiú, akit szívből szeretek. Ne hagyj el, kérlek, ne, mert... átfogtad nyakam, és csókjaid záporát zúdítottad rám. — Máriát szeretem — szóltam fojtottan, s most már én szabadítottam ki magam vadul ölelő karjaiból.
