Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Szóke József: Magunkra maradtunk
keltette, aki előtt mindig mindenki meghajolt, meghátrált, aki azt hiszi, hogy a világ dolgai úgy mennek ahogy ő akarja. Hangja öblösen, mélyen zengett: — Magyar testvéreim! Vitézek! A magyar hazának hősökre van szüksége... Valahol a közelben megszólalt egy mozdony sípja és az emberek kiabálni kezdtek. Többe semmit sem lehetett hallani. Csak az alispán tokája alatt röpködő arany- rojtos nyakkendő jelezte, hogy tovább beszél. Nagyon rossz helyen álltunk. Apám valahol a túlsó oldalon lehetett, mert nem is láttuk. Megpróbáltunk áttolakodni a tömegen, de az emberek dühösen ránkförmedtek. — A férjem, a férjem, a másik oldalon van. Eresszenek! — rimánkodott anyám, de senki se mozdult, hogy utat adjon. Előttem egy nagy bajuszú katona topogott, a hóban. Riadtan néztem fásult mozdulatlanságát. Csak ádámcsutkája futkosott le s föl ráncos nyakbőre alatt, mintha könnyeit nyelte volna. Végre az alispán abbahagyta a beszédet. Most egy pap lépett az emelvényre és a tisztek kiabálni kezdtek: — Térdre, térdre, mindenki! Senki se mozdult. A nagybajuszú katona fekete ragyát köpött a frissen hullott hóra. Ránéztem, aztán azt figyeltem, miként nő, kövéredik a fekete pont. Észre se vettem a pattogó vezényszavakat és az elmenetelő katonákat. Az emberek meglódultak, valaki a lábamra taposott. Anyám húzott, cipelt maga után. Most már semmit sem láttam a körülöttem tolongó emberektől. Sírni kezdtem félelmemben. Sírt és jajgatott mindenki. Fiukat kereső bomlott anyák, jajgató feleségek, visító gyerekek — ez lett a szorongó tömegből. Egy ideig úgy tűnt, hogy a zenekar hangjai felülkerekednek, de aztán csak a nagydob puffogását hallottam. — Vince! — Apa! — Gábor! — Istenem! — Ne hagyj itt! — Vissza, vissza! — rázták puskájukat a csendőrök és a katonák. Valaki eszelősen felsikoltott: — Engedjenek! Egy görnyedő öreg paraszt hangtalanul mondogatta: — Istenem, istenem ... De minden hiába volt. Senkit se engedtek a vonathoz. Csak a zenekar vonult a katonák nyomában. Az emberek még föl sem ocsúdtak a szörnyűségből és a hosszú szerelvény máris meglódult, mozogni kezdett. A zenekar most a szózatba kezdett és az emberek hangosan zokogtak. A nyitott marhavagonokban ágyúik mellett lehorgasztott fejjel álltak a katonák. Egynek se volt sapka a fején, egyse tekintett fel, egy se integetett. Olyan egyformák, olyan halványak, szinte sárgák voltak. Csak kopaszra nyírt fejük világított, mint katonatemetők kopjafáin a sisakok. Lassan elgördült előttünk az utolsó kocsi is. Nem láttam apámat, nem tudom, melyik volt a sok közül... Előttünk egy asszony a sáros latyakba roskadt, úgy zokogott. — Elvitték, elvitték! — kiabálta eszelősen és térdenállva tépte magáról a ruhát. Egy vasutas ment hozzá és elvezette. Az egyik oszlopba fogódzva őszhajú néni állt. Fejéről lecsúszott a kendő, szederjés ajka hangtalanul mozgott. Anyám nem szólt, nem jajgatott. Csak a könnyei folytak és halvány, nagyon halvány volt az arca. Ott álltunk az állomáson és néztük a hóban feketéllő sínpárt, amelyen begördült az apámat szállító vonat. — Nem engedtek hozzá... — suttogta anyám és kézen fogott. Nagyot, sötétet fordult velem a világ.
