Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
rizikója, az sikertelenség esetén minden károsodás nélkül áll odébb, de különben — Hitler módján mindent egy kártyára téve — nyerhet is.“ Az arisztokrácia, a földbirtok, a név és a pénz tehát újra a legfőbb garancia és jogcím mindenre. És Barnick ezt a nemesi, rendi osztálybizonyítványt nem állíthatta volna ki, ha ez a „német tromf“ nem lenne máris tényleges valóság. Mert a hatalom Nyugat-Német- országban valójában a születési és financ- oligarchia kezében van, és ez a hatalom nem a Hitler-féle náci-plebejizmust és nem a Göring-féle újgazdag parvenűséget részesíti előnyben — mert nincs többé bizalmuk a Hitlerekben — nincs szükségük bábára, most közvetlen uralkodnak és irányítanak és tudós könyvek garmadával bizonyítják e réteg elite szerepét. Az új elite-teoretikusok élesen határolják el magukat a náci vezető-rétegtől és a lejáratott Führer-koncepciótól. Schröder belügyminiszter, a volt SA szerint „sem a szociális ressentiment, de még kevésbé a náci- elite szörnytettei sem csábíthatnak minket arra, hogy az elite-fogalomban egy kizárólagosan negatív jelenséget lássunk“. Gróf Max zu Solm szerint a „valódi demokráciában az elite egy arisztokratikusan minőségi ideállá válik“. Ki beszél ma Nyugat-Németországban „népi imperializmusról“ és „proletár nemzetről“?! Ma a Wirtschaftswunder, a kapitalista csoda a tromf! Hogy is mondotta egyszer Thomas Mann? „Félő, hogy ezt a tejfeles, haboskávé konjunktúrát egyszer vérrel, német vérrel kell majd megfizetni.“ A hitleri változatlanság szószólói persze nem hagyják magukat, és Hans Grimm, a téruszító, Hitler védelmében kér szót: „Az a jelszó, mely azt hajtogatja: mindennek Hitler az oka, mindenképpen hamis és hazug ... Hitler személyének történelmi jelentősége abban áll, hogy ez az egyszerű származású férfi, széttépett egy függönyt, melyet utána többé nem lehet összefoltozni; ezáltal a földre irányított tekintet szabaddá vált, és ezért utódaink kellő bátorsággal olyan állapotokat teremthetnek, melyeket azelőtt a hagyományos elfogultság meg sem engedett“. A nácizmus dicsérete itt önmagából folyik. A „Zeitschrift für Geopolitik“ (1954. 12) ily értelemben avatja „forradalmi erővé“ a hitlerizmust, „mely a német sorsot béklyóiból életre robbantotta és az eddig akadályozott erőket szabaddá tette“. — Hitler e feltámasztó kísérletekben a kisember forradalmát jelenti, a nép mélyéből jött erő glorifiká- lását. Hitlert ma újból népi erőként játsszák ki az arisztokraták a „von“-ok, és a porosznémet generalitás és tisztikar kaszt-rendisége ellen. Persze e nézeteltéréseknél nincs szó összeférhetetlenségről és összegyezhetetlenség- ről. A német imperializmus csupán két vasat tart egyszerre a tűzben és mindkét vas ugyan- egy célt szolgál: háborút! És ennek az új háborúnak most már minden gátlástól megszabadult patrónusa: a nyugatnémet klerikalizmus, mely döntő színképként jelentkezik a változatlanságon belül. A klerikalizmus a rehabilitáció legfontosabb tényezője lett. Ahogy az új változat az arisztokratizmussal elkülöníti magát a hitleri plebejizmustól, úgy a klerikalizmus egyeduralma elemészti a náci újpogányság rosszízű emlékeit. Az „új- pogány“ Hitlerrel szemben a német katolikus egyház ellenzékbe vonult: nem igeneit százszázalékosan, mint az evangélikus egyház. Ezt a pluszt az új háború javára kell akkumulálni: a háborúnak oly tömegeket lehet ezáltal megnyerni, melyek eddig idegenkedve és szorongva tartották magukat távol a bellicizmus tekintetnélküliségétől. A rosszízű és rosszemlékezetű hitlerizmust úgy kell megtagadni, hogy e tagadással ne gyengülhessen a háborús potencia. Üj erőre-és új hitelre van szükség, új igazolásra, szentesítésre, hogy a tegnap bevált hitleri dinamika — új mázolásban, új cégér alatt — robbanhasson. És ez az új cégér: a militáns klerikalizmus, mely szent háborúra, egyházhitelesített keresztes háborúra szólíthat németet, Nyugatot egyformán — a Kelet ellen! A szovjet és keletnémet történészek 1959-es berlini konferenciáján — melynek témája „A német imperializmus és a második világháború“ volt — A. S. Jeruzsalemszkij a következőket mondotta: „A mostani új helyzetben szükség volt egy olyan politikai és ideológiai tényezőre, mely a változatlan célokat szolgálja. Ezt a tényezőt a német imperializmus a politikai kleri- kalizmusban találta meg, mely, mert nem kompromittálta magát mint fasizmussal identikus erő, most a „demokratikus megújulás“ támaszaként léphetett fel“. — És ez a tegnap nem kompromittált tényező az új német boszorkánykonyhában csakhamar a legkompro- mittáltabb vezérszólam lett: az atomfasizmus szószólója. Ezzel a tegnapi plusz önmagát hazudtoló mínusszá degradálódott, egyértelmű háborús uszítóvá. A német klerikalizmus és militarizmus találkozásából megszületett az új háború egyházi menlevele: bűnbocsátó cédulája. Az atomrakéták bűnbocsátó cédulákkal teleragasztva, immár isteni büntetlenséget élveznek, Gundlach jezsuita páter mondotta Würzburgban: „Egy Istenhez hű nép pusztulásának is megvan a maga értelme. A világ nem örökkévaló, a létért és nemlétért való felelősség nem emberek dolga. Isten olyan helyzetbe hozhat bennünket, melyben hűségfogadalmat kell a javára tennünk, tekintet nélkül arra, hogy ezzel micsoda veszélybe sodródunk. A háború az isteni világrend központi magja“. A középkor német lovagrendje a háborúban a tisztulás eszközét látta. Moltke — a szedáni győző szerint „a háború természeti erő, mely által az isteni világrend helyre lesz állítva“. Mi a különbség ? A katolicizmus teljes háborús azonosulásának vagyunk a tanúi: a nyugatnémet klerikalizmus — a „legkeresztényibb kancellár“ védnöksége alatt — a porosz-német militarizmus síkjára kényszerült, hogy most már innen igazolhassa