Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Egri Viktor: Keserű égbolt

Európa vigyázz!“

EgH Viktor keserű égbolt

(részlet)

A tisztek szobája előtt, a folyosó öblösebb végében, három fonott karosszék állt és egy kis asztalka. A látogatás óráiban a betegek itt üldögéltek vendégeikkel.

Aznap éjjel szolgálatom volt, és amikor első körutamat bevégeztem, Kempét láttam ülni a karosszékek egyikében. Könyv hevert előtte, nyitott lapjaival az asztalra fektetve. Elgondolkozva szívta cigarettáját, és engem csak akkor vett észre, amikor már rászóltam.

— Miért nem fekszik, hadnagy úr? A főorvos úr megharagszik, ha megtudja!

— Beárul?

— Dehogy — intettem le —, de magának ilyenkor már aludnia kell!

Megkért, üljek le melléje egy percre, amíg elszívja a cigarettát; bent Höllriegel éjszakára nem tűri a füstöt.

Itt fűtve volt a folyosó is, az udvarra néző ablakaiban vérvörös muskátli virított, az enyhe villanyfényben barátságos volt a széles korridor; jólesett egy kicsit megpihenni.

Kempe a pizsamája zsebéből elővette cigarettatárcáját.

— Megkínálhatom?

— Köszönöm, nem dohányzom. Szolgálatban nem is szabad ... De magának se szabadna.

— Ne legyen olyan szigorú, Helénke!

Hosszan nézett, aztán remegő ujjaival hirtelen szétnyomta a hamutálcában a félig elszívott cigarettát, és lehajtotta a fejét.

— Tegnap délelőtt bizonyára haragudott rám, és őrültnek tartott... Nagyon furcsákat fecsegtem összevissza.

Megbántva tekintettem rá.

— Nekem egy csöppet sem volt furcsa! Talán vissza akarja vonni? .. . Vagy attól fél, hogy én ...?

— Nem! Abban biztos vagyok, hogy nem árul el! — vágott hevesen a szavamba. — Mindig éreztem, már az első napon, amikor idehoztak... Megfulad- nék, ha mindent magamba kellene gyűrnöm, sohase mondhatnám ki, amit gondolok.

Szeme különös, zöldes bogara furcsán fénylett, mintha láza lett volna, a hangja remegett.

— Azt hittem, kibírom anélkül, hogy gondolkodnom kellene. De nem megy. Fekszem az ágyban, és ezer kérdés gyötör. És mindegyik rosszabb, gonoszabb a mellem, a karom sebénél.

Nem akartam tovább hallgatni; önkéntelenül is felemeltem a kezem.

— Kérem, hallgasson meg! — kiáltott fel. — Ez az első éjszaka, hogy tűrhetően érzem magam. Nemsokára meggyógyulok... Elmegyek, eltűnök, és nem leszek a terhére.

Odanyúlt a kezemhez. Forró volt az ujja tapintása s kissé nyirkos, mint a Jázbetegé, és rámnézett hosszan, figyelmesen.

— Mondja, Helén, nagyon gyűlölnek bennünket?

Elvontam a kezemet, de csak lassan, hogy ne bántsam, és ő folytatta;