Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Egri Viktor: Keserű égbolt
— Érzem ezt mindenütt... Benn van a falakban, a kövekben, a levegőben. És magában is, a szomorú szemében. Abban is, ahogy mosolyog... Én már láttam ilyen mosolyokat. Nem akarok emlékezni rájuk. Szeme elfátyolozódott a fáradságtól, a bőre megszürkült, és egész arcán merengő, idegen kifejezés ült. Nem maradhat itt tovább! — álltam fel. — Valaki jöhet, és ... — Höllriegel már aludt, amikor kijöttem. A többiekkel meg ne törődjön! — Magáról van szó. Ha most a tükörbe nézne, látná a sápadtságán, mit kockáztat! Kempe is felállt. — Nem felelt... Miért nem akar felelni? — Most nem tudnék... Én is sok mindent kérdezhetnék, amire maga nem tudna felelni... Majd egyszer, később!... Jöjjön! Lassan elindult a szobája felé. Most hajlott volt a válla, görnyedten ment, mintha teher nyomná: Az ajtó előtt visszafordult, a kezét nyújtotta, úgy búcsúzott: — Türelmes leszek!... Jő éjszakát! Könyvét az asztalkán hagyta. Magamhoz vettem... Most nem viszem utána, majd holnap átadom. A homlokomon fájón lüktetett egy ér. Szememet sokáig nem tudtam levenni az ajtóról... „Türelmes leszek“, mondta. Csakhogy én sem holnap, sem később nem felelhetek neki, és nem is kérdezhetek tőle semmit. Igen, az emberségnek valami szikrája él benne, érzi a bűnöket, amiket elkövettek, de ha érzi is, hiába, ez nem menti, nem mentheti fel! Sajnálom, mert most szerencsétlen és beteg, de én is elítélem, és nincs az égvilágon semmi, ami felmentené! A folyosó pállott melege a mellemre ült; ki kellett mennem néhány percre. Kint hó szitált, sötét volt az udvar, távolabb, túl a kerítésen az utca is, vala- merről mégis titkos forrású fény világított; talán a láthatatlan telihold sugárzása volt, amely áttört a sűrű hóhullongáson. A hideg jólesett, valami mégis fojtogatott; mintha minden megállt volna körülöttem, valami magyarázhatatlan dermedéssel — semminek sincs értelme, üres és kihalt minden, hiába várok valamire, ami megszabadítana ebből a hideg, halott ürességből. n Nem lepett meg különösebben, hogy Kempét másnap este is ott találtam a folyosón. — Jó estét! — fogadott. — Már attól tartottam, hogy ma este nem látom. — Nem akartam megváratni, új olvasnivalót hoztam magának. — Köszönöm, hogy olyan hamar eleget tesz a kívánságaimnak! — mondta. Remélem, jó a választásom. Kempe kibontotta az asztalra tett kis csomagot, és őszinte örömmel felkiáltott: — Dreiser Amerikai tragédiája. Ez pompás! Eddig nem jutottam hozzá, hogy elolvassam. Oly nagy és megható volt az öröme, hogy akaratlanul is mosolyognom kellett. — Remélem, a százados úr nem teszi indexre! — Nem olyan biztos. Nagyon zsidósan cseng az író neve ... — mosolygott rám vissza. — Maga keveset jár a városba. A szülei talán nem élnek itt? Kempe nem látta, hogy az udvariasságból feltett kérdéssel szinte szíven ütött. — Nem vagyok idevalósi. — Az én édesanyám Würzburgban él a húgommal... — mondta akkor közlékenyen, s a szeme hirtelen elborult. — Ha ugyan élnek. — Miért ne élnének? — Eddig megkímélték Würzburgot a bombázók. De e héten kétszer egymásután érte légitámadás... Amikor idejöttünk, megírtam, hogy jól vagyok, nemsokára talán láthatom őket... Válasz nem jött. — Ne gondoljon mindjárt a legrosszabra. Hiszen csak a gyárakat bombázzák.
