Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - DISPUTA - Mózsi Ferenc: Ülök a dunaparton és töprengek

(Kérem, ne olvassák ezt a dalt, hanem énekeljék el. Mert a csak olvasó műfelfogónak a népdal kb. annyit nyújt, mint annak az utasnak az utazás, aki ugyan menetjegyét megváltotta, de a vonatról lemaradt!)

Mennyi mindent mond el ez a kis dal. Rögtön az első sor elénk rajzolja a képet: a nyáresti csillagos eget, a falu csendes nyugalmát, a fejét alvásra hajtó, ábrándozó szerelmes lányt. És mit mond a melódia? A dallam első ütemének bús sóhaja a második ütemben mintegy az emlékezés hatására a lélek mélyéből felszakadó nagy sóhajjá nő. Öt hanggal magasabban, kétszeres időmértékben énekli ezt a sóhajt a nép ismeretlen mester-költője. Majd mégegyszer felcsuklik kisebb erővel a dallam — „besütött a“ — szövegrészre, hogy az így megindított panaszos melódia gyönyörűen ívelt vonala, — elmondva a magáét — megnyugodva térjen az alaphangra.

Mi történik tovább? „Aki kettőt, hármat szeret sosincs arra jó világ“, állapítja meg erkölcsi normaként a szöveg. A dallam melódiája pedig az első sort ismétli meg az új verssorra. S milyen rendjén van ez így! Az első zenei gondolat olyan tartalmas volt, hogy az első hallásra nem foghattuk fel minden szépségét: tehát szívesen hallgatjuk meg másodszor is. Ugyanez harmadszorra viszont már sok volna. Valami újra vágyunk. Lássuk, mit mond a szöveg: „...lám én csak egyet szeretek, mégis de sokat szenvedek...“ A dallam pedig a nagy négyütemes ívek helyett két-két ütemre tagolódik, tehát lüktetőbb lesz a forma, mert ez így az ember felindultságát sokkal jobban kifejezi. De hangban is újat hoz a dal: a meg nem érdemelt szenvedés okozta nagy fájdalom felcsapja a hangot és az eddigi mély alaphangok helyett a tíz hanggal magasabban induló motívum szinte felkiált. A dal itt éri el csúcspontját, hogy aztán a második, már kissé erőtlenebb fájdalomkitörés után („mégis de sokat szenvedek“ — szövegrészre), szinte aléltan ömöljék össze önmagában. A dallam vonala lezuhant a mindig megnyugvást jelentő mély alaphangra.

A drámai csúcspont után a felkorbácsolt feszültséget le kell vezetni (lásd a színpadi remekművek belső törvényeit!). Mily egyszerűen, természetesen oldja meg ezt a dal: „ ... ez az álnok béreslegény csalta meg a szívemet“ — mondja nemes egyszerűséggel, a reális élet természetességével a józan magyar mentalitás. A dallamban pedig újból feltűnik az első sorok finom íve s ezzel kereken, építészeti szimmetriával zárja körül a középrész feltornyosuló kupoláját.

S mindebből mit mond el a 30 253 M számú hanglemez? Semmit. Egészen másról beszél: pirosbugyellárisos műparasztok mulatozásáról. Ez a hanglemez, az egyébként precíz munkájával, nem a népdal megkövetelte hangulatot adja vissza és teremti meg, hanem a századvégi poetikus szemlélet képzelte, lassú csárdássá ropogósított, hangulatot. Ez a hangulat elsősorban a néptől kikölcsönzött zeneformákban (főleg táncokban), a festők népies szüzséiben stb. nyilvánult meg. Bányai Elemér a „Zsiboly könyvében“ leplezte le a „műparasztok“, a koholt falusi figurák hamis hangulatát. S ha azóta sok víz folyt is le a Dunán, egy-egy műparaszt azért még ma is felbukkan hol egy könyvben, hol a színpadon vagy egy hanglemezen.

Próbáljuk meg szemléltetni a két felfogás közti különbséget: „transzponáljuk“ át az Ablakomba, ablakomba ... c. népdalt az időbeli művészetek formavilágából a térbeli művészetek világába. A népdal mondanivalóját és hangulatát pedig fordítsuk le a grafika nyelvére (tehát nem illusztrációról van szó!). Ha nem igénylünk szószerinti fordítást, akkor a népdal igazi ízéhez hasonlóra lelünk Martin Benka, az ábrándos lány egyszerű, finom kiegyensúlyozott vonallal megrajzolt, a megnyugvás hangulatát keltő, rajzában. Ugyanakkor azonban, ha a hanglemez produkcióját akarnók a képzőművészet nyelvére átültetni, úgy egy kikent-kifent, magyaros ruhába öltözött táncospár mulatozását mutatná a kiabáló színekkel megfestett, a befejezetlenség érzetét keltő kép.

Ülök a Dunaparton és töprengek: miért is van ez így ? Ha megjelenik egy könyv, az élestollú kritikusok egész hada méltatja (pozitív vagy negatív értelemben) a művet. Pedig egy-egy hanglemez „hallgatótábora“ majdnem olyan népes család, mint egy-egy könyv olvasótábora. Talán a zenei ízlés terén minden „rendben“ van, nincs szükség irányításra, kritikára? Nem, ezt senki sem hiheti. Vagy talán a zenei ízlés nevelése csak amolyan másodrangú kérdés, amivel foglalkozni