Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - DISPUTA - Mózsi Ferenc: Ülök a dunaparton és töprengek

Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág Aki kettőt, hármat szeret, so sincs arra jó világ Lám én csak egyet szeretek, mégis de sokat szenvedek Ez az álnok béreslegény csalta meg a szívemet.

lehet, de nem okvetlenül szükséges? Vajon mikor érjük el a kulturális életnek azt a fokát, amikor nyilvánvalóvá válnak Kodály Zoltán szavai: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható: aki nem él vele, lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet nincs zene nélkül. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése.“ Nem kellene hát ennek érdekében pl. egy zenészekből és esztétákból álló bizottságnak utánanéznie (illetve elébevágnia) a rossz zenei kiadványoknak? Nem kellene gondosabban megválogatni, hogy mit milyen felfogásban és interpretációban vegyünk hanglemezre? Nem kellene szilárdabb koncepció alapján építeni a zene összekötő hídját is hazánk népei és nemzetiségi csoportjai között?

A kritikának a zene területén is ugyanaz a küldetése, mint a többi művészeti ágakban: közelebb kell hozni a műélvezőkhöz a művet, elő kell segítenie a mű eszmei, művészi szépségének megértését és úgy irányítani az alkotót, hogy biztosítsuk új, magasabb fejlődési szakasza mihamarabbi teljes kibontakozását. S ha e kettős küldetést vizsgáljuk, úgy meg kell állapítanunk, hogy az egyes lapok zenekritikája inkább riport, illetve a napi művészeti konjunktúra tükre, melyben az esztétikai fogalmak csak szükségszerű keretként szerepelnek. Az ilyen beszámolónak nem az a feladata, hogy irányítson és közönséget neveljen, hanem hogy tudasson; nem az a feladata, hogy mércét szabva értékeljen, illetve, hogy a közönség érdeklődését felkeltse, hanem hogy a megtörténtekről pusztán informáljon. S mert hiján vagyunk az olyan bírálatoknak, melyek a műélvező közönség valóságos kalaúzai s a művészetek fegyvertársai lennének, magukra hagyjuk a műélvező közönség egy részét, illetve az előbb említett „művészeti riportokkal“ akarva-akaratlan egy bizonyos felületességre nevelünk.

Országjárásom során igen sok emberrel — főleg tanítókkal és más értelmi-