Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
gallói csak úgy dobálóztak a kontinensekkel! Hans Bäckeriinket is lázbaverő vizió gyötörte: „Ha elképzeljük, hogy északi vadásznépeké volt a tér a Jeges-tenger szegélyétől Észak-Afriká- ig!“ Micsoda elképzelés! Micsoda térátfogó jogigény! Csoda, ha Bonnt Afrika is izgatja?! Az Európa-védelemmé álcázott agresszió itt új áttételben, mint a fehér-ember védelme jelentkezik! A német nagytőke szócsöve, az „Industrierkurier“ ezt írja: „A kolonizáció- ellenesség szólamával nem tudjuk életünket biztosítani. Az amerikaiaknak és az egész szabad Nyugatnak végre úgy kell néznie a dolgokat, ahogy azok a valóságban fennállnak. Ami ma még a fehér ember birtokában van, ezt minden eszközzel meg kell tartani.“ — Leó Geyer v. Schwappenburg báró, volt tábornok a „Rheinische Merkur“-ban Afrikát Európa Achillesz-sarkaként sugallja: „Eur- afrika parancsoló katonai szükségszerűsége a kontinensekben gondolkodó modern stratégiának ... Afrika Európa védelmének természetes bázisa rakéta-háború esetén.“ A „Wehrkunde“ még nyíltabban beszél: védelmi stratégiának, farizeizmusnak itt már nyoma sincs. A lap a NATO-imperializmus Afrika-muszáját kendőzés nélkül fecsegi ki: „Afrika lehetőséget nyújt mindenfajta manőverezésre Európa és Ázsia ellen egyformán. Öriási területe lehetővé teszi, hogy szigorú titoktartás mellett, a legpusztítóbb hadműveleteket készítsük itt elő. Ha Nyugateurópának egy esetleges világkonfliktusban valami bíztató lehetősége van, akkor ezt a lehetőséget Afrikának hívják. A NATO- nak érdekei fűződnek ahhoz, hogy az afrikai kontinens a szabad világ ellenőrzése alatt maradjon.“ A pénz-imperializmus nem tud meglenni gyarmatok nélkül. Gyilkos háborúk nélkülük immár elképzelhetetlenek. A gyarmat itt — halálos paradoxként — létszükségletté lép elő. Csoda, ha tűzzel-vassal ragaszkodnak hozzá ?! De szirénhangokat is hallunk, és ezeket — pillanatnyilag nem kompromittált — Nyugat-Németország fújja: „Testvéreink vagytok! Mi mindenkor a ti oldalatokon küzdöttünk gyarmattartó uraitok ellen! Nekünk nincsenek gyarmataink — bennünket nem terhelnek a rajtatok elkövetett szörnyű bűnök!“ így beszélnek ma azok, akik Afrika legszörnyűbb gyilkosságáért — a herero-likvidálásért — viselik a felelősséget. Von Troth német tábornok, 1904. október 2-án Délnyugat-Afrikában a következő parancsot adta ki: „A hereró-népnek most el kell hagyni az országot. A német határokon belül minden hererót fel kell koncolni. Nem fogadunk be nőket, sem gyermekeket, hanem visszakergetjük őket népükhöz és lőni fogunk rájuk.“ De a száműzetés útja a teljesen kiszáradt Kalaházi-sivatagon át vezetett, ahol később meg is találták a kiűzőitek tetemeit: éhen és szomjan pusztult el ilymódon 80 000 hereró! A német gyarmati hadsereg 1906-ban kiadott jelentése megállapítja: „A Kalaházi- sivatagon kitaposott út vezetett át, melynek mentén emberi koponyákat és csontokat, ezernyi elhullott állat maradványait találtak... Mindebből arra lehet következtetni, hogy a hererók visszavonulása a halál útja volt.“ Micsoda éleselméjűség! Micsoda cinizmus! A jelentés így végződik: „A büntetést végrehajtottuk. A hererók megszűntek önálló néptörzsként létezni.“ És — egy félévszázad múlva — a Deutsche Afrika Orient-Informationen“ orcapirulás nélkül jelenti ki: „Az NSZK-nak joga van elrabolt gyarmati területeire, amelyek Isten akaratából s jogi szempontból örökké a mieink. Kötelességünk, hogy a Birodalom Afrikába való visszatérésén munkálkodjunk.“ És buzgólkodnak és munkálkodnak. A legitimációt, az igazolást a „Spiegel“ egyik 1960-as augusztusi számában olvashatjuk: „Mi németek Délnyugat-Afrikában végrehajtottuk a faji megkülönböztetést. A mi egykori gyarmatunk a világ egyetlen olyan országa, ahol immár 50 éve alkalmazzák az appartheidet.“ — Amikor Lübke nyugatnémet államelnök a néger-gettózó Délafrikai Unióban járt, „követendő példaként állította Afrika többi népei elé az appartheidet.“ Azaz üsd a négert, űzd kipusztulásra a Kalaházi-sivatagba! Dr. J. Gerstenmaier, Bonn jelenlegi parlamenti elnöke (tegnap Hitler egyik legfőbb és legaktívabb egyházügyi referense, a „gojok“ Globkéja) a „Német Afrika-Társaság“ prézesi minőségében 1957. január 2-án a bajor rádió hullámhosszán beszélt: „Mi nem elégedhetünk meg a kívülálló szerepével... Ami Afrikában történik, ahhoz nemcsak az angoloknak, belgáknak, franciáknak és portugáloknak van közük, de Európának is és így nem utolsó sorban nekünk németeknek is.“ Eltekintve attól, hogy itt az európai jogigény szinte automatikusan változik át német érdekeltséggé, nem szabad elfelejteni azt a csekélységet, hogy e viszonylatban, ez igényhangsúlyban végeredményben Afrikáról van szó, a szabadulás, a szabadság és az önnálló- ság stádiumába lépett földrészről! E pillanatban Lumumbáról van szó: a jog és a jövő summájáról, a kínzatásról és a győzelemről, a vértanúságnak, szenvedésnek és haladásnak egy névben, egy emberben maradéktalanul megtestesült jelképéről! Európa, a Nyugat gyalázatáról! És akkor jönnek a németek és Európa nevében részt kérnek. Hogy mit és hogyan, azt Siegfried Passarge árulja el a „Nation-Europa“ folyóiratban (1959. 2. sz.): „A feketéket tisztességre és engedelmességre kell nevelni ___ ú gy kell őket értékelni, ahogy megérdemlik, tehát, mint nem egyenrangú fajt... A feketének respektálni kell a fehér embert. Ezekkel az afrikaiakkal csak akkor lehet kijönni, ha keményen markoljuk őket.“ És ehhez — a közelmúlt történelme bizonyítja — a németek mindenki másnál jobban értenek. A jogigény német forrásai nem apadhatnak! A „Nation- Europa“, az „Európa-Nemzet — tehát a Német-Európa“ — itt felfedte kártyáit: ez az Európa a német faji gőggel áll és bukik, ez az Európa a megfejelt hitleri „új rend“: a Gleichschaltung, a gumibot, a börtön, a kon-
