Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

centräciós tábor, a tarkólövés és a gázkamra halálos organizációja! Afrika népei ki fogják kérni maguknak azt a pedagógiát, melyért Európa népeinek és nemzeteinek egy része — társadalmi rendje és kormányzata jóvol­tából — még mindig nem mondott megfelelő köszönetét! Német-Európát, a német pedagó­giát, a fasizmust csak Európa osztatlan és oszthatatlan békeakarata és békeharca fogja és tudja majd múlttá avatni, úgy ahogy azt a szocialista tábor országai példázzák. Amíg éz meg nem történik, a német imperializmus zavartalanul kalkulálhat Normandiától az Uraiig, és Narviktól Afrikáig. Most itt-ott még ügyetlenül elszólják ma­gukat: az agresszor balkeze nem tudja, mit csinál a jobb. Még nincsenek összehangolva, egybehangolva, és ha a „Nation-Europa“ a fajgyűlölet pedagógiáját akarja Afrika népeire kiterjeszteni, akkor mit gondoljunk a „Welt“ híreinek hiteléről, melyek Afrika német-hívó hangját nagyítják elénk. A „Welt“ riportjai­ban olyan négerekről olvasunk, akik még em­lékeznek a vilmosi német Kamerunra. Ők mondják és jójongják: „Miért nem jönnek már újra a németek? Ha a németek jönnek, az jó dolog, az rendet jelent.“ Ezek a hívő hangok, ezek a kísértő hívások: megrendelt, kiagyalt szirénhangok. A német Odysseus — kísértésállón — nem kötteti magát a hajó­árbochoz: az első szirénhívásra azonnal a ten­gerbe veti magát és kiúszva — „Föld!“ — rögtön megkezdi a rendcsinálást, a „felsza­badítást“, a német gyarmatosítást! Narvik és Normandia csábítja a németeket, Afrika hívja őket. És a Kelet? Lapozzuk fei Barnick könyvét, és akkor meghalljuk a kelet­európai „négerek“ német-hívó, kísértő szirén­hangját is. „Keleteurópa valamennyi népe boldogan köszöntene egy Anschlusst, és minden más megoldásnál szívesebben venné a német legalitáshoz és kultúrához való csatlakozást... Németország még akkor sem térhetne ki ez elől, ha akarná is... mert bármennyire is elvesse az expanzió minden fajtáját, van-e joga megtagadni e kívánság teljesítését!“ Ezek a szerencsétlen németek semmit sem tudnak megtagadni (önmaguktól sem), és így, ilyen módon fel kell áldozni magukat a — Keletért! A nyugati önzetlenség csimborasszója! Az ártatlan bárányok, akik nem félnek a farkastól, akik sohse gyakorolták, nem ismerik és megvetik az expanzió minden fajtáját! Az egésznek azonban van egy bökkenője. Barnick a nagy igyekezetben elfelejtette, hogy néhány oldallal elébb, vagy odébb, pont az ellenkezőjét állította Keleteurópa „valamennyi felszabadí­tandó népével“ kapcsolatban: „A lengyeleket és más szláv népet majd a németek kitele­pítik, hogy jobbágymunkára fogják“. A Né­metországgal való „Anschlusst“ a lengyelek és más szláv népek ezek után bizonyára épp olyan „boldogan“ fogják köszönteni, mint az afrikaiak! Annál is inkább, mert az európai és afrikai jobbágyegyenlítés rég megtörtént. Amikor Spengler a fehér és színés munkás bérkülönbségéről beszél, egy lábjegyzetben hozzáfűzi: „Színesek alatt én Oroszország la­kosait és Dél- és Délkelet-Európa népeinek egy részét is értem.“ A német imperializmus mindig gazda nélkül csinálja számadásait, vágyait, kívánságait áldo­zatai, szomszédai szájába adja és hazudja, és így ez nem igen korrespondál a valósággal. Emlékezzünk csak vissza Ausztriára 1938-ra, amikor a német csapatok „osztrák hívásra, felszólításra“ törtek be, és Schussnigg kan­cellárra, aki elfogatása előtt utolsó rádióbeszé­dében „Isten oltalmába“ ajánlotta Ausztriát! Micsoda felségsértés: Isten oltalmába ajánlani azt az országot, melyet a Führer jött „felsza­badítani“! A tegnapi tanulságok után hol az az európai nép vagy nemzet, mely kívánni merné Német-Európát, a német „felszabadí­tást“, Hans Christoph Seebohn vágyálmát: az új „Német Nemzeti Szent-Római Birodalmat“ ? Hermann Stegemann — akit igazán nem lehet baloldali érzelmekkel vádolni — írta az első világháború után, Németország és Európa vi­szonyát fejtegető könyvében (Deutschland und Európa): „Nem a Szt. Római Birodalom esz­méje az, ami Európát ijeszti, de az az elkép­zelés, hogy ez az univerzális eszme a németség uralmát jelenti, és hogy az politikai, hatalmi elsőbbségének formájában jelentkezhet“. Hitler után az ijesztő elképzelések csak fokozódhatnak. És — íme: mit tesz Adenauer? — ma ezek a félelmetes elképzelések a mini­mumra csökkentek, és a Nyugat szövetségében, egy fronton áll a német imperializmussal — Kelet ellen. A Szovjetunió, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság és Cseh­szlovákia közös kormánynyilatkozata hiába tárja fel egész valójában a fonák helyzetet, — „Az amerikai, az angol és a francia kor­mánynak, valamint a többi olyan kormánynak, amelyeket katonai kötelezettségek kötnek a Német Szövetségi Köztársasághoz, emlékez­nünk kellene, milyen sors érte azokat az or­szágokat, amelyek a második világháború előtt újra felfegyverezték a hitleri Németországot, milyen véres áldozatokkal fizettek azoknak az országoknak népei kormányaik bűnös mün­cheni politikájáért.“ Hiába az emlékeztetés: Nyugat vaksüketen folytatja hidegháborús politikáját és akarva, akaratlanul forszírozza Német-Európát! Európa hívja és akarja Német- Európát: a regresszív Európa el akarja ve- szejteni önmagát! Basil Davidson, angol mun­káspárti képviselő figyelmeztető szavait ön­gyilkos-jelöltekhez intézi: „Ne szövetkezzetek Nyugat-Németországgal, ne fegyverezzetek fel újra egy Németországot, mely egyik pillanat­ról a másikra halálos ellenségükké válhat. Ne tegyétek lehetővé ezeknek a németeknek, hogy saját problémáikat azáltal oldják meg, hogy egymásnak uszítsanak népeket, kik teg­nap közösen gyűrték le a nemzeti szocializ­must ... Adenauer Németországa úgy látszik már visszamenetelt annak az útnak a végére, melyen Hitler elindult. Béke és Adenauer: ez a legteljesebb ellentmondás... A jövő, mely­

Next

/
Oldalképek
Tartalom