Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - Bruno Apitz: Esther

Esther nem érinti meg. Jajszó nélkül megfordul, s mint a nagybeteg, elnyúlik az ágyon. Gondolatai megdermednek, szeme a szoba mennyezetére réved.

Némán iramló percek Oswald falon függő zsebórája lármásan űzi őket.

Esther végre megmozdítja az ajkát. Egyszer. Aztán mégegyszer: — Mikor?

Oswald mozdulatlanul áll. A lány feszülten lesi válaszát, és amikor az késik, ösz- szerándul: — Mikor? — kiáltja hangtalanul. Oswald kínzottan kinyitja a száját, de válasza bennreked.

— Mikor? Beszélj hát? Mikor?

A fiú könyörgőn emeli fel kezét.

— Holnap? — kérdezi Esther, csak úgy találomra. *

Egymásra merednek.

Oswald föl akarja segíteni. De a lány kitér érintése elől.

— Holnap — suttogja száraz szájjal. - Már holnap... ó, ilyen hamar. — Kezét a szemére szorítja és önmagának suttogja:

— Hisz akkor ez az utolsó éjszakám. A legeslegutolsó éjszakám . . . Hagyjál kérlek, hagyjál — tolja el magától a fiú segítő kezét. — Most egyedül akarok maradni.

Feljajdulva visszazuhan az ágyra, és zokogását a párnába fojtja. De tán éppen ettől visszhangzik olyan áthatóan fülében az elnyomott kiáltás. Oswald keze önkéntelenül újra meg újra végigsimít a lány vállán. Az nehézkesen föltápászkodik:

— Nem szabad gyöngének lennem. Mi lesz akkor holnap?

— Holnap? — kiált fel Oswald megkönnyebbülten. — Holnap semmi sem lesz.

— A szeme ígéretesen csillog: — Sem félelem, sem szenvedés. Semmi, semmi!

És gyors mozdulattal lekapja a fehér kendőt a kisasztalról:

— Nézd, Eszther, ezt! Ez neked van itt. Neked és nekem.

Az asztalon két injekciós fecskendő és néhány ampulla.

— Ez mi?

Oswald mint valami ajándékot magasrf tart egy ampullát:

— Morfium.

— Morfium?

— Az! — kiált diadalmasan és karjába öleli a lányt. Ott csókolja, ahol éri. — Nem is tudod, milyen szép ez. Magasan magunk fölött lebegni, a legpuhább felhők hátán.

Esther megbűvölten mosolyog: — Milyen szép, ó, milyen szép.

— Ugye, az?

— És aztán? Mi van aztán?

— Aztán alszunk. Alszunk, alszunk.

Esther pillantása megkerüli őt, valahová

messzire néz: — Hogy soha többé föl ne ébredjünk ?

— Hogy soha többé föl ne ébredjünk

— Ő —, sóhajt Esther.

— Visszaadom neked azt, amit tőled kaptam. Te kinyitottál előttem egy ajtót, és átvezettél a küszöbön. Még egy kis lépés, Esther, és én is átkísérlek egy küszöbön, és meglátó'4, hogy ez ugyanaz. A kettő egy és ugyanaz.

A lány lezárja szemét, és a mosoly, mely megszépíti arcát, befelé nyílik.

Oswald fölugrik:

— Gyere!

Esther nem nyitja ki a szemét, nem is mozdul, amikor hallja, hogy Oswald az asztalnál motoz. Hallja a fecskendő kop- panását, és a széttört üveg érdes recs- csenését. Aztán csend veszi körül. Nyilván most tölti meg a fecskendőt... Homály ereszkedik rá, és ő valami távoli, idegen pont felé úszik. Egészen egyedül, időtlenné és végtelenné válva lezárt szemhéjai mögött.

Ekkor a fiú kezét érzi a karján.

— Gyere!

Visszafordul arról a távoli pontról. Éberen nyitja ki a szemét. Előtte ott áll Oswald, kezében csillog a fecskendő. Esther hálásan rámosolyog, de félretolja a fecskendőt, és föláll.

— Nem akarod? — kérdezi a másik ámultán.

— Nem — mondja. Aztán mégegyszer:

— Nem. Nem szabad erre a csábító útra lépnem, és neked sem szabad, akármilyen csodás is. Nem vagyunk romantikus szerelmespár. Te élni fogsz. Talán. Talán nem. De ezrek következnek utánunk. És az olyan halálra, amilyet mi halunk, szükség van. Valami nagyszerűt sejtek, ami halálunk nyomán bontakozik ki. Ügy érzem, mintha a szemem áthatolna a jelen ködén, és tudom: a jövendőért érdemes meghalni. Bennünket egy hanyatló kor ránt le örvényébe. De nem szabad pusztán a magam halálát halnom. Mert a föld szélére került magocska mindig meddő kalászt hajt. Én pedig termékeny talajba akarok hullani.

Oswaldhoz lép, és anyás kezének keretébe fogja az arcát. Sokáig néz a szemébe, búcsúzik.

Az ajtóban mégegyszer hátrafordul:

— Oswald — suttogja — te drága, utolsó emberem ...