Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Bruno Apitz: Esther
Esther állt előtte mosolyo.qva. Csodálatos dámaként, fehér krizantém-mintás halványkék, omló selyemruhában. Oswald csak bámult, és a lány gyönyörködött szemének meglepett pillantásában. — Hol szerezted ezt a ruhát? Játékosan körbeforgott, a ruha lágy redői lebegőn hullámzottak körülötte. — A kofferomban találtam. Mikor elfogtak, megengedték, hogy néhány ruhadarabot magammal vigyek. Izgalmamban ezt is közéje dobtam. Hosszú hónapok óta céltalanul cipelem magammal. Nem, nem, nem céltalanul! — Szorosan Oswaldhoz simult. — Hiszen magammal kellett hoznom, hogy ebben az órában szép lehessek számodra. Neked, te egyetlen, utolsó emberem!... Oswald átfogta a derekát. Testének melege megremegteti, és arcát szégyenlősen a lány vála hajlatába rejti. Esther érzi szorongását és anyai szeretettel mosolyog fölötte. Hisz most ő a bölcsebb. Hirtelen kiszabadítja magát, körbe kering, majd kitárt karokkal megtorpan előtte. — Szép vagyok? — Szeme csillog. A heves mozdulatoktól haja szétzilálódott. Csípőjéről a ruha karcsú vonalban omlik alá. És a fiú agyán ez cikázik át: holnap halott vagy, Esther hullája vagy. De a lány dobbant: — Szép vagyok? — kiáltja türelmetlenül. — Szép vagy. Esther sötéten fölnevet, fejét hátraveti. Oswald magához szorítja és belécsókolja a lélegzetet. — Eltéped a ruhámat... Csak pillanatnyi benne az ijedtség, aztán megbékélten fekteti oda homlokát a fiú mellére — ... tépd csak el, nem lesz rá többé szükségem ... Oswald már nem is hallja, amit mond, karjára veszi és a díványhoz lép vele. Esther még arra gondol: ha most jönne valaki és meglepne bennünket... De az ajtó zárva, és ő boldogan merül el utolsó szerelmesének védelmező biztonságába, tudatosan ... igen, mosolyog elernyedés közben, tudatosan. De gondolatait képtelen végiggondólni, mert vére elönti, és elsodorja a valóság utolsó foszlányait is. Még átsuhan rajta egy borzongás, de már kicsúszik az árnyszerű, hideg kéz érintése alól... Mindent át akart élni az értelmével is. Kikóstolni az utolsó lebegést. Tökéletesen éber akart lenni, de vereséget szenved... Gondolatai szerteörvénylenek, és mint a parti homok, szertesodródnak ... — Hány óra?... Oswald, fejét a lány keblébe fészkelte, elveszetten válaszol: — Van még sok időnk. Keze lágy utórezgéssel, eltelten becézi Esther testét, aki szerelmese arcát simogatja, mint vigasztaló anya sírásban kimerült gyermekét. Mert benne is sírás bújkál. Reménytelen partra vetődött. Ott, ahol Oswald feje nyugszik, úgy érzi, fájdalmasan összehúzódik valami. Magafeled- ten simogatja szerelmese arcát. Szemhéja ég, és üres pillantással mered a bezárt ajtóra. Szüntelenül az ajtóra . .. 7. Két napon át várta Esther Oswaldot. Amikor a harmadik napon eljött hozzá az üres szárnyba, és végre előtte állt, csak fáradtan felemelte hozzá a fejét. Idegenül néztek egymásra. — Nem jöhettem, Esther ... A lány ajka megvonaglott, nem volt ereje mosolyogni. Oswald hirtelen eléje bukott, arcát az ölébe rejtette. — Mi van veled? — hangzott az ijedt kérdés. Oswald fölugrott, megragadta, a váláná! fogva: — Ma éjjel mégegyszer el kell jönnöd hozzám. El kell jönnöd! Hallod? Van valamim a számodra. — Valamid a számomra? — Érted jövök, lopózz ide, és várj rám. Most ne kérdezz semmit. El kell jönnöd. Érted ? ... Holdtalan éjszaka. Merev nyugalomban alszik a láger. Egy órakor Oswald a női blokkhoz oson. Esther már várja. Halkan kinyitja az ablakot, és Oswald karjára támaszkodva kilép. A szobában kimerültén roskad az ágyra, és amikor fölpillant, látja Oswald sápadt arcát. És mielőtt kimondaná a kérdést, már rá is döbben, mi okozta ezt az elváltozást. Szeme kitágul. Rémülten ragadja meg Oswald kezét. — Te! Az kiszabadítja magát szorításából. Föl- alá jár. Esther ijedt szemmel követi. Hirtelen fölugrik és útját állja: — Te! — próbálja elfogni a pillantását: — Te! Oswald erőtlenül a mellére ejti a fejét, és mint a bűnös, úgy áll előtte. 6.
