Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Bruno Apitz: Esther
A lány hosszasan nézte a fiú kezét. Aztán tenyerét, egymásután mind a kettőt, szájához szorította. Áhítat volt ebben a mozdulatban ... Oswald eddig még nem merte közelebbről megérinteni. De a legutóbbi éjszakát ő is ébren töltötte, és sok éretté vált kívánság rohanta meg. Amikor karjában tartotta a lányt, sokszor kínozta a vágy, hogy egyszer megérinthesse a keblét, csak azért, hogy tudja, milyen is az ilyen érintés. Esther bizonyára nem tiltakozna. Talán várja is ? ... Most is: átfogja öt a karjával és meleg keble a vállához simul. — Alig fékezhető kívánság gyötri, de nem mozdul, lelki tapintó érzékével titokban élvezi a gyönyört. Esther észrevette? Ismeri rejtett kívánságait? Kíváncsiságával szembefeszülő ellenállása éppen, mikor a legerősebb, egyszerre semmivé foszlik. Magához rántja a lányt. S az, erre az erőszakos csókra, kábultan hunyja le a szemét. De amikor véget ér a csók, és el akarja vonni száját szerelmesétől, érzi, hogy annak keze nyugtalanul siklik le a hátán és ő elragadtatással követi ezt a játékot. A kéz most körülsimogatja a vállát, gyöngéden végigbecézi a karját. De ez mind hazugság és színlelés. Valójában a szégyenlős férfikéz ... de akkor már olyan puhán, akár a fáról alákeringő levél, a mellére simul, és a csókot, amely elől az imént még ki akart térni, most kétszeres bensőséggel viszonozza. A szíve legmélyéig hatolt ennek a kéznek a melege, és most már együtt ízlelgette vele az első bátortalan érintés gyönyörűségét, amellyel az élet olyan későn, olyan titkoltan és annyi sok veszély közepette ajándékozta meg. Könnytelen sírás tört fel - belőle, súlyosan és boldogítón, mert tudta, a fiúnak ez az első, szemérmes érintése az ő számára az utolsó. Szemérmesen dédelgető szavakat súgdosott a férfi fülébe, és az, még szokatlan lévén e játék, csak bátortalanul viszonozta. — Ki kell találnod valamit — suttogta Esther —, hogy egyszer egészen egyedül lehessünk. Folyton a szobácskádra gondolok. Drágám, hozzád szeretnék menni; gondoskodnod kell, hogy ott senki se zavarjon minket. Átkulcsolta Oswald nyakát. — Még élek! Még itt vagyok! És szép vagyok, drágám. És ami neked az első, legyen számomra az utolsó. A fiú közbe akart szólni, hogy felt/irtóz- tassa a fájdalmas szavakat, de Esther betapasztotta a száját: — Ne, ne, ne! Tudom, mit akarsz mondani. Ez mind nem fontos most. Gyorsan ki kell valamit találnod. Már holnapra, nem, holnaputánra, az vasárnap. S csókok és becézések közt, sok-sok apró butaság és bolondság közepette, amelyek a csodálatosan eltékozolt pillanatokat kitöltötték, kikovácsolták maguknak szerelmi ünnepük tervét. Az elsőt, az utolsót... 5. Vasárnap délután, amikor az SS-orvos távol volt és a körlet elhagyott, Oswald elment Estherért. A lány kis csomagot tartott a hóna alatt. — Mi van ebben? — Titok — mosolygott. Oswald nem a saját szobájába hanem az SS-orvoséba vitte. Bezárta az ajtót és felkattantotta az asztali lámpát. Az ablakokat elsötétítette. A vizsgálatokhoz szolgáló széles díványra fehér lepedőt terített. — Milyen szépen elrendeztél mindent... és egészen egyedül leszünk? — Egészen. — Soká? — Estig. — És az orvos? — Nem jön haza. — És a bajtársaid. — Kirepültek. A lágerbe. Esther a fiú nyakába fűzte karjait: — Én is meglepetést tartogatok neked. — A csomagban? Biccentett: — Fordíts hátat. Oswald engedelmeskedett. — Fogd be a szemedet. — Minek? Hiszen nem láthatlak — Szemet becsukni! — rendelkezett. — Semmit sem láthatsz, amíg meg nem engedem. Oswald kíváncsian fülelt a hátamögötti neszekre. Éles papír zizegés, aztán élénk motoszkálás, erre-arra. — Miben mesterkedsz? — Jaj neked! — kiáltott Esther ijedten —, jaj neked, ha megfordulsz! Aztán apró, siető léptek hallatszottak, majd megint papírzizegés, mint mikor láb- • bal odább tolnak valamit... Csend. És egyszerre a lány hangja: — Leveheted a kezed. Megtette. — A szemedet tartsd csukva úgy fordulj meg. Szót fogadott. És most: nézz rám, édes.
