Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - Bruno Apitz: Esther

— Szokatlannak találtam ...

Az orvos kihívóan vihogott.

— Természetesen. Pedig egészen veszélytelen dolog volt. Pusztán néhány mérés érdekelt, semmi egyéb.

— Itt általában minden olyan.., ve szélytelen. A lágerben ahonnét jöttünk, veszélyesebb volt az élet.

— El tudom képzelni. De most itt van, nálunk.

— Miért vagyunk itt? Minek hoztak ide bennünket ?

Feszülten figyelte az orvos arcát. Az közömbös képet vágott. A száját csücsörítette:

— Nos, azért mert... Én ... izé ... én azt hiszem nem maradnak itt. Ez magától értetődik. Nők, férfilágerben, ez nem megy.

— Persze, ez nem megy.

— Hm.

— így hát mehetünk tovább.

— No igen.

— Hamarosan.

— Lehetséges. Igen, talán a jövő héten, de lehet hogy később ...

— Hova.

Az orvos rávigyorgott:

— Szóval, pontosan akarja tudni.

— Különösnek találja ezt a kérdést?

— Neem! Munkára küldik. Igen ... Már intézkedtem. Van itt a közelben egy tanya, odakerül. Munkára vezényeltként kezelik majd nálunk, és már nem jön vissza a lágerbe.

Esthert forróság öntötte el ezekre a szavakra.

— Természetes, hogy nem — folytatta az SS-orvos. — Ott fog lakni a tanyán. Biztosan tetszik majd magának.

— Valamennyien odakerülünk?

— Örüljön: valamennyien ...

A beszélgetés mérhetetlenül fölizgatta Esthert. Amint az SS-orvos kihúzta a lábát, átsietett az üres szárnyba, Oswaldot kereste. Majdnem egy óra hosszat állt az ablaknál. Aztán nehéz szívvel visszatért a varráshoz. Majd nyugtalanul újra felállt, de nem sikerült Oswaldot megtalálnia, bár estig kereste.

Éjszaka álmatlanul hánykolódott. A legvadabb elképzelésekbe hajszolta magát. Először önmagát látta, mint az orvos torkát szorongatja, elragadja pisztolyát és rohan vele. Aztán Oswaldot és egy csomó bajtársát hozta elébe a képzelete, amint előtörnek leshelyükről, hogy őt kiszabadítsák. Gyors egymásutánban cserélődtek a képek fölhevült agyában. Hallotta önmagát, amint az orvossal zaklatott szavakat vált. Majd a szavak, sikló átmenettel felhívássá dagadtak, a nőkhöz: szabadítsák fel magukat! Hirtelen megszakadt a kép: a gázkamrában van, hallja saját sikolyát, látja saját eltorzult arcát, és lázas agya vonakodik végigondolni ezt a képzetet. Megkönnyebülten zuhan kimerültségének sötét szakadékéba. De ekkor fölbukkan emlékében az orvos pillantása: egy érzéki állat szemének zavaros fénye. Meztelen testét becsülte föl, vagy már a hullája látványát élvezte? A gáláns halál!... Addigra már bizonyosan meztelenül fekszik élőtte és szemével még megbecstelenítheti. Lehet, hogy föl is boncolja. Borzadva szorította öklét a szemére. Képzeletének ma- gasracsapó tajtékja szétporladt. A lélek felszíne jótékonyan kisimult. De a felszín alatt a vér nem akart elcsitulni. Zubogása, pulzusának ütemes lüktetése a fülében dobolt. A fáradtság és lázas kimerültség súlytalanná változtatta, könnyű hullámo kon siklott az ébrenlét határáig, ám testének egy rezzenése vagy alvó szomszédnőjének köhintése elég volt ahhoz, hogy újra és végképp fölébredjen. Ébrenléte fájdalmasan ütközött a valóság kemény partjába. És, mintha csak erre várnának, gondolatai, mint lihegő kutyák a meghajszolt szarvast, újból megrohanták. Ellenálló ereje fölmorzsolódott. így ment ez reggelig ...

Másnap délben már idő előtt ott volt az üres szárnyban. Amikor Oswald végre megérkezett, türelmetlenül röpült elébe.

— Mi van veled, Esther?

— Semmi, semmi! Csak ma olyan későn jöttél.

— De drágám, ugyanúgy, mint máskor.

— 0, későn, nagyon későn. Túlságosan későn!

Fejét a fiú vállába fúrta.

— Még mindig nem tudod, hogy mikor...

Oswald némán Esther hajába temette az

arcát. Tagadóan rázta a fejét.

— Az SS-orvos tegnap nálunk járt.

— Mit akart?

— Nem tudom.

— Nem mondott semmit?

— Semmit. Tőled akartam megtudni.

— Én semmiről sem tudok.

Esther a pádhoz húzta:

— Gyere, üljünk le.

Egymáshoz tapadtak és Esther megfogta a fiú mindkét kezét.

— Lehet, hogy még egy kis időbe beletelik?

— Ne gondolj rá folyton,, Esther.

*