Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Bruno Apitz: Esther
a párnájába beleüvölti: Gyilkosok, gyilkosok, gyilkosok! Erőtlenül a pádhoz vonszolta magát. Jódarabig ült így, lehajtott fejjel. Aztán egyszerre, mint ahogy ezt Oswald gyakran látta tőle, hátrarázta a haját: — Nem Oswald, nem így megyek el. Semmit sem öltek meg bennem. Az egész akaratom megvan, és az egész erőm. Védekezni fogok. Ököllel támadok rájuk. A földre cövekelem magam, ha el akarnak hurcolni. Én nem vagyok türelmes állat, amely tompán tűri, hogy letaglózzák. Te tűrnéd védekezés nélkül, hogy a halálba hajszoljanak? ... Látod, én sem. Harcolok a halál ellen. De megakadályozni nem bírom. Az út végén ott áll a kamra, és be kell lélegzenem a halált, ahogy előttem sokezren belélegezték. És tudom, hogy utolsó följajdulásunk nem marad vissz- hangtalan. Nem hangzik el holt levegőben, meghallják, és a bombák zuhogásában már most is visszarobajlik. Az én halálomnak épp úgy megvan az értelme, ahogy talán a tiédnek. v — Kezdelek érteni, Esther. A lány a fiú mellére bújt: — Miden reggel, amikor fölébredek, annak örülök, hogy még kinyithatom a szememet. Ilyenkor eltökélem, mindent átélek, ami az érzékekkel átélhető: látni, hallani, tapintani akarok. Ez mind oly csodálatosan egyszerű. Olyan őseredeti lettem, mint valami állat, vagy növény. Ha most nyomban odaajándékozhatnám magam neked, a szívem olyan édes dallamot lüktetne, mint még soha. — És ez csak az érzékek vágya? Egy gyermekded „Hm“ volt a válasz. De amikor a fiú arcába pillantott, észrevette fájdalmas csalódását. — Kezdesz megérteni?... 0, te buta kis fiú, egyáltalán nem értesz engem. Megsértettem a kis férfiúi hiúságodat, mert nem vetettem magam édes epekedéssel a nyakadba. Erre már nincs időnk, te buta kis fiú. Ha szabadok lennénk és biztosak az életünk felől... — mutatóujjával megérintette Oswald orrahegyét — akkor megengedhetnénk magunknak ezt a fényűzést. Látod, ez a különbség közted és köztem. Neked senki sem mondta, holnap meg kell halnod. Ezért tudod még köny- nyedén kiélni az érzéseidet és érzésecskéi- det. És gondosan vattába göngyölni. Az én időm azonban kurtára szabott. Holnap már lejárhat. Lélek, boldogság, szerelem?... 0, Oswald, majd ha egyszer azt mondják neked, holnap megfojt a mérgesgáz, holnap undorító, fölpuffadt hulla leszel, elkékült, bűzlő, visszataszító ... Oswald iszonyodva szorította kezét Esther szájára. Az kiszabadította magát: — Mondd, hogy nem igaz. Aztán lépj oda, a visszataszító hús elé, amely valaha Esther volt, és mesélj szerelemről, boldogságról, lélekről... Édes fiam, ezek is csak olyan vattába csomagolt érzékenységek, amelyekhez nem szabad hozzányúlni. Én is ápoltam ilyeneket, és élveztem az érzelgősségemet. De most már a túlsó oldalon állok, más szemmel látom a dolgokat. Egyszerűen, nincs már időm ilyenekkel terhelni magamat. Már csak egyet akarok, összhangban lenni valamennyi kívánságommal és ösztönömmel. Létem ritmusa gyorsuljon fel még egy utolsó lendületben. Lebegjen a felhő látványában, az ajkad csókjában. Porból lettél és porrá leszel. De ami közbül van ... élet, élet, élet... ! Forró felindulással a fiúhoz tapadt: — Nem tudom, miért akarom ezt. De akarom. Akarom! Szemtől szembe a halállal, más talán ordítana, hisztérikus görcsökben vonaglana. De én így akarom! Én a legegyszerűbb nevezőre hoztam mindent. Nem érted hát, drágám? Ne sajnáld a fáradságot, próbálj megérteni. Nem pazarolhatjuk el az időt. Hisz meg kell halnom! Meg kell halnom! És most mégegy- szer bekopog a szerelem, boldogság, vagy csúfság képében. Hogyan fogadjam? Hogyan készüljek fel rá? Hiszen már csak harácsolnom lehet. Hogyan közelítselek meg másképp? Hisz többhöz már nincs időm! Fölzokogott, nem sikoltva, inkább szárazon, fojtottan. Teste zaklatottan remegett, és csak lassan nyugodott meg. Erőtlenül csüngött a férfin. Végre fölemelte hozzá telesírt arcát. Mosolyát fájdalom torzította. Szüntelen Oswald arcát simogatta: — Te is az vagy nekem, ami a felhő, ami a lomb, ami az ég ... 4. Aznap délután az SS-orvos egyedül ment be a női blokkba. Szokása szerint végigment az asztalsorok közt, majd megállt Esther előtt és nézte, hogyan dolgozik. — Múltkor — kezdte a beszélgetést —, múltkor nyilván nagyon megijedt, mi? Hangtalanul nevetett. Esther a vászonba szúrta a tűt, lehúzta ujjáról a gyűszűt és maga elé állította az asztalra. Csak aztán válaszolt:
