Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - Bruno Apitz: Esther

— Ennek ellenére... kérem, engedje meg, hogy lelépjek.

A belső izgalomtól halálsápadt Oswald jól tudta, hogy túlságosan messzire merészkedett. Az egész körlet az ajtók mögött hallgatózik. Odalépett az orvoshoz és megváltozott hangon, hallkan ezt mondta:

— Nagyon kérem, értsen meg. Fogoly létemre is ember vagyok. Még sosem láttam úgy egy nőt, és ilyen körülmények közt képtelen volnék... kérem, értsen meg hát. — Pillantása fogva tartotta az orvosét, és érezte, hogy nyert, bár az újra ráordított:

— Ez szemtelenség! Hallatlan szemtelenség! Jelenteni fogom! Mit képzel magáról, kicsoda maga? — A szobába rohant és visszakiáltott Oswaldnak: — Vigye át a foglyot!

Odabent Estherre ripakodott:

— Takarodjék innen!

Esther fölragadta az övét, és kisurrant. Kint Oswald várt rá, és átkísérte a blokkjába. Leszegett fejjel ment mellette a lány. Oswald kinyitotta a zajtót, előreengedte. Esther megragadta odanyújtott kezét, és a melléhez szorította. Egyetlen szó nélkül váltak el.

3.

Ettől a naptól fogva Esthert mintha kicserélték volna. Újfajta lény nyilatkozott meg benne. Az arca is egészen más lett. Vonásai tisztábban és határozottabban rajzolódtak ki, mintha vésővel mélyítették volna el. De Oswald, a foglyok éles látásával rájött, hogy Esther bármit mond vagy tesz, azt láz hevíti át.

Már egyikük sem volt tekintettel semmire. Oly gyakran találkoztak, amilyen gyakran csak lehetett. Az asszonyokat, akik korábban ellenségesen figyelték látogatásait, sikerült Oswaldnak megnyernie. Bajtársai fecsegésével nem törődött. Déltájt ment mindig Estherhez, amikor az orvos a lágeren kívül tartózkodott. A lány már várta az üres épületszárnyban. Gyakran vitt neki valami apróságot. Egy- egy szendvicset, vagy gyümölcsöt, csokoládét. Sőt néhányszor, ki tudja, hol szerezte, valódi kávét. Pici, fehér kannából töltötte ki.

— 0, micsoda előkelőség! — kiáltott Esther büszkén, és gyermeki módon, ap- ródonként szürcsölgette a pompás italt. Oswald boldogan nézte: milyen oldott, milyen gondtalan tud lenni, sötét sorsa tudatáról szinte végképp megfeledkezik. De

néha hirtelen ráeszmélt. Boldogsága kellős közepén; ilyenkor egyszerre forrón és szo- rongón csókolta Oswaldot. A fiú megérezte félelmét. Szorosan átölelték egymást, mintha egymásban akarnának elrejtőzni. Végre enyhült a feszültség. Esther az ablakhoz ment, elgondolkozva bámult ki. Mindketten magukba merültek, bezárkóztak saját, töprengő gondolataikba. Végül Esther törte meg a csöndet:

— Milyen szép ott az a felhő, milyen kék az ég, mennyire tele van a levegő fénnyel és gyümölcsök illatával.

Oswald fáradtan felelt:

— Hogy bírod ezt most így látni. ..

Esther az ablaküveghez tapasztotta

homlokát:

— Ö, drágám, én már csak ezt tudom látni. Csak ezt! És még csak most látom igazán. Mi, emberek, túlságos közömbösen megyünk el a dolgok szépsége mellett. Túlságosan sokszor látjuk ahhoz, hogy különösebben hatnának az érzékeinkre. De ha tudod, hogy a legközelebbi napokban

— talán már holnap — gázzal pusztítanak el, akkor élni akarsz a szemed fényével. Mert talán már holnap sem láthatod azt a virágot ott, a felhőket magad fölött az égen, és akkor visszahozhatatlant mulasztottál el. Amióta tudom, hogy nemsokára kiirtják érzékeimet, folyton általuk ünnepiek. Minden, amit megragadhatok, egyszeri, mert ismételhetetlenül utolsó.

Nehézkesen az ablakhoz dőlt:

— Ö, ezt mind fölszívni, hogy magammal vihessem!

Oswald odalépett hozzá, homlokát a vállához szorította:

— Ügy érzem, én is bűnös vagyok...

Esther lassan feléje fordult:

— Miért? Ha tudnád, milyen boldog vagyok!

Oswald fürkészőn nézett rá:

— Szóval, a gyilkosaid már mindent megöltek benned? A fölháborodást, az él- nivágyást, a tiltakozást? Hunyt szemmel akarod végigjárni ezt az utat, és talán még meg is köszönnéd nekik, hogy „boldoggá“ tettek?

— Nem, ezt nem akarom. Te csak rövid ideje ismersz. Különben tudnád, hogy a másik Esther, ugyanis létezik egy másik Esther is, már régen döntött abban, amit kérdezel. Ez a másik Esther az, aki éjjelente álmatlanul fekszik, a feje fölötti fényfoltra mered. Aki minden éjszaka megpróbája végigélni a halált. Aki megsemmisül teremtményi félelmében, sebesre marja az ajkát, nehogy fölsikoltson. De