Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Tóth Tibor: A kommunizmus küszöbén
Ügy látszik, a jólét-országra is érvényes a régi francia népi bölcsesség: van, aki megteszi, de nem harsogja világgá, s van, aki egyre-másra beszél róla, de eszeágába sem jut, hogy megtegye. ★ Az ember élete ma, nálunk el sem képzelhető kultúra, irodalom, művészet nélkül. Természetes, hogy a pártprogram tervezetében erről is szó esik. ,,Az irodalom és a művészet arra hivatott, hogy örömet szerezzen az emberek millióinak ..Ki nem azonosítja magát írók, művészek, a közönség, az olvasók, a művészetet és irodalmat szerető becsületes emberek soraiból ezzel a megállapítással? Igen, örömet szerezni az embereknek, örömöt adó szépségélményt: elsősorban ez a teendő, ez a feladat, s kifejezni az emberek akaratát, érzelmeit és gondolatait, hatni gondolati gyarapodásukra, erkölcsi fejlődésükre. Csak úgy történhetik ez meg, ha az alkotó művész saját tehetségét, művészi kifejezőképességét szüntelenül gyarapítva egyre inkább egybeforr a nép életével, a szocialista, a kommunista élet valóságával. Igaz művészet anélkül elképzelhetetlen. Még valamire figyelmezteti, még valamire ösztönzi a pártprogram a művészeket: az élet bátor és újszerű művészi ábrázolására. A kettő elválaszthatatlan egymástól: a bátorság mindig új és új módját keresi a kifejezésnek, s mivel sajnos még nagyon sok képviselője él köztünk a tegnap ízlésének, az újszerű kifejezéshez múlhatatlanul művészi bátorság is kell. Erre figyelmeztet, erre hív fel a párt, arra, hogy a művészek kibontakoztassák a formák stílusok és műfajok sokszínű, széles skáláját. Mindez szervesen egybeforr a társadalom kulturális életének egyetemes fejlesztésével. Minden úton-módon támogatják és elősegítik a tömeges műkedvelő mozgalmat, a népszínházak, az ének, tánc és egyéb kulturális csoportok mun káját. A művészet megszűnik néhány kiváltságos kisajátított, kizárólagos tulajdona lenni. Nem volt az a közelmúltban sem: ám a kommunizmus korszakának művészete egyetemes kíván lenni, fejlődését tömegek viszik előre, s nem néhány, kivételes és egyedülálló géniusz. ★ A programtervezetnek az irodalommal és a művészettel kapcsolatos sorait olvasva két szót hiába keresünk. Ezt a két szót: nem szabad. Furcsa: a gyepűn túlról — s nem csupán két ország, hanem két világ, két korszak, két társadalom gyepűjéről van itt szó — azt szajkózzák felénk, hogy csak náluk lehetséges a művészet szabadsága, csak náluk mondható ki szabadon a szó, minálunk külső és belső vörös stoplámpák szorítják korlátok közé az írót, a művészt, kötik gúzsba alkotó erejét. Azt hinné az ember: ama „szabad világ“ hangoztatottan „szabad művészete" egymás után szüli az ottani társadalmi valóság dicsénekeit, egyre-másra íródnak a nagyregények, színdarabok, verses és novellás kötetek, amelyek minden sorából, minden mondatából izzó érzéssel, szent tűzzel sugárzik felénk a huszadik század polgári világának, tőkés rendszerének, zsebelő demokráciájának dicsérete. Senki sem tagadja: a gyepűn túl, a mába plántálódott tegnap világában is születnek nagy művek. Regények, színdarabok, versek. íróikat nagyra becsülik, könyveiket sok ezres példányszámban adják ki nálunk is. Hadd említsünk néhány nevet: Aragon és Sartre, Hemingway, Faulkner, Steinbeck, O’Neill és
