Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - SZÍNHÁZ-FILM - Dávid Teréz — a Vidor család

képezték ezek a kisiparos családok annak idején. Létük mindennapja kenyérgondok között telt el, már a szegényes ebéd elköltése közben ott vibrált mindnyájuk szemében a kérdés, mi lesz a vacsora? Helyzetüknél fogva közel kerültek ezek az emberek a munkásmozgalomhoz. Hisz a délszlovákiai illegális pártsejtek (1938—1945) hálózatának egyik jelentős láncszemét alkották a kisiparos műhelyek: valóságos fészkei, gyülekező helyei lettek a földalatti szervezkedésnek. Munkaközben szenvedélyesen folyik a vita a kint történtekről, az események alakulásáról. Emellett azonban dereng bennük a vágy, hogy lehetne ebből a nyomorból kitörni, felemelkedni, feljebb lépni egyet a társadalmi ranglétrán. így hát szükségszerűen két arca, két lelke van a Vidor családnak: a vitázó, szervezkedő, a munkás- mozgalommal kapcsolatot kereső szándék egy kispolgári illúzióval társul. . Vidorék szabóműhelyéből kétfelé vihet az út: a munkás- mozgalomhoz és a kispolgári úrhatnámság felé. Hogy egy-egy ilyen család aztán merre sodródott, azt az események sajátos alakulása döntötte el. A Vidor család a „visszacsatolásnak“ már a kezdeti napjaiban differenciálja magát a „honfoglaló anyások“ világától. Élet- ösztönük, szociális helyzetük s nem utolsó sorban a polgári demokrácia húsz éve idegenné teszi számukra a bokát csattogtató, méltóságos uramozó, nagyságos asszonyozó világot. Idegen, ellenszenves számukra mindaz, ami a műhely falain kívül történik, ugyanakkor szemük sarkából kacsintgatnak is felé.

Tisztelnünk és értékelnünk kell Dávid Teréz szándékát, hogy említett két drámájával ellentétben lényegesen igényesebb témával próbálkozott. Hisz a csehszlovákiai magyar irodalomból úgymond teljesen hiányzik a Horthy megszállás irodalmi vetülete. Ilyenkor eszmélünk rá, hogy mily keveset tettünk közelmúltunk felmérése s ezzel összefüggően egy egészséges történelemszemlélet kialakítása érdekében. Dávid Teréz így közvetlen tapasztalat, tanulság és hagyomány híján szinte vaktában vágott bele a témába. A sokat akarás, a jótakarás mohósága Dávid Teréz darabját félresiklatta: ugyanis a magatartásában kispolgári Vidor család minden tagját az ellenállás elszánt harcosává növeszti az írónő. A drámai mondanivaló ennek megfelelően így alakul: a Horthy-rendszerrel szembeni ellenállás első számú tényezője a kispolgár volt. Tanúi voltunk és feltételezhető volt a Horthy Magyar- ország viszonyai között az ilyen félproli, félig kispolgár családok bizonyos fokú ellenszegülése, lázadása, de ebből nem csinálhatunk történelmi általánosítást. Hirtelen nőttek ezek a Vidorok nagyokká, hősökké, mártírokká. Erősen úgy hat ez, mint mikor utólag humánus elvektől vezérelve belemagyarázunk a történelembe.

Ahogy legördül a függöny, az embernek az a benyomása, hogy az írónő sokat markolt és keveset fogott. A cselekmény és a jellemek rajza a kielégítetlenség érzését keltik

az emberben. Sokat beszélnek a szereplők és mégis keveset mondanak. Történelmi tanulság levonására törekedett az írónő és mégis adós maradt vele. Az egész történetnek valahogy nincs meg a gondolati koncentráltsága. A cselekmény alakulásának három fontos mozgatója van: az utcán zajló és a hírek formájában kavargó történeti események, a Vidor család belső élete, valamint az „anyás“ magyar alakja. Ügy tűnik, mintha mindez mereven, külön vágányon futna. Dávid Teréz igyekszik csoportosítani darabjának szereplőit, de sajnos, ez nem pótolja a történet megkövetelte belső drámai kohéziót.

Az írónő jellemalkotásának ilyen fokozatai vannak: a helyzetteremtés, a helyzetnek megfelelő figura elképzelése és a tanulság levonása. Sajnos, egy nagyon fontos mozzanat kimaradt, hiányzik az elmélyült jellemrajz, a jellemfejlődés logikája. így természetes, hogy a néző a dialógusokból mindig a tanulságot hallja a legerősebben. Dávid Teréznek sem sikerült elkerülnie drámaírásunk gyermekbetegségét, a kézzel-lábbal való oktatni akarást, a „látjátok ebből ez a tanulság“, mintha örökösen azt hallaná az ember, ne menj a fára, nem esel le, ne menj a vízbe, nem fűlsz bele. Ideje volna már odébb lépni és egy mű helyénvalóságát vagy ideológiai szükség- szerűségét nem a lólábszerűen kilógó tanulságokkal okolni, hanem az élet igazát, a történelem igazát művészi szinten megfogalmazó jellemekkel kifejezni.

Vannak ugyan a drámának hitelesen és életszerűen megformált alakjai, mint Vidorné, Vidor, Suviksz, az újságárus és Boháč a szlovák újságíró. Ez is eredmény, azonban csak léi eredmény. Általában megfigyelhető, hogy a Vidor család egyes alakjainak (Vidort, Vidor- nét, Suvikszot, Janka nénit életképszerűeiv, hitelesen rajzolja meg az írónő, viszont mellettük már bántó sematikus figurák sorakoznak. Érezni, hogy amíg az írónő személyes élményre támaszkodik az egyes jellemek megformálásánál, addig otthon érzi magát, amint azonban a közvetlen élménykörtől eltér, elveszti biztonságérzetét.

Dávid Teréz szándékát kétségtelenül értékelnünk kell, el kell ismernünk művének részigazságait, részértékeit, azonban mint egész nem elégít ki bennünket. Az ilyen téma feltételezi, sőt egyenesen megköveteli az átfogóbb, elmélyültebb társadalom- és történelemszemléletet.

Műnk István, a darab rendezője, elsősorban a történelmi légkör megteremtésére törekedett. Ezt a szándékot igyekezett kidomborítani Kravjansky Mikulás színpadterve, valamint a fényhatások és a vetített kép alkalmazása is. Elmondhatjuk, hogy a darab adta lehetőségek keretén belül a rendező helyesen értelmezte és realizálta az egyes szerepeket.

A színészi teljesítményekben lényeges eltérések figyelhetők meg. Az egyes jellemek megformálásának erényei, illetve hibái kiütköznek a színészek munkájában is. Nem véletlen, hogy