Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - SZÍNHÁZ-FILM - Agneša Kalinová: A Dolgozók XII. Filmfesztiválja
éppen azokban a szerepekben láttunk aránylag jó alakításokat, amelyek írói megformálása is sikerültebb, pl. Gyurkovics Mihály Vidor, Szentpétery Aranka Vidorné, Udvardi Anna Magda, Turner Zsígmond Boháč Milán és Korai Ferenc Suviksz szerepében. A többi színészi alakítás szerintem csupán átlagos értékűnek könyvelhető el. Agneša Kalinová A Dolgozók XII. Filmfesztiváljáról Az első háború utáni években, mikor a fesztiválok gombamódra elszaporodtak, René Clair, a híres francia filmrendező a következő szavakkal jellemezte a kialakult helyzetet: „Manapság mindenki a maga kis fesztiválját akarja megrendezni.“ Bizony a hasonló vállalkozások özönében nyugaton nem könnyű kialakítani a filmművészet sajátos jellegét és célkitűzéseit. A csehszlovák filmfesztiválok az első pillanattól kezdve határozott formát öltöttek: a haladásért, a békéért és a népek közötti együttműködésért küzdő filmművészet fórumává váltak. Ám a fesztiváli akciók közül csak a dolgozók filmfesztiválja szerzett igazi dicsőséget s egyben megszabta a valóban értékes filmművészet népszerűsítésének módját a széles tömegek között. Évente több mint egymillió nézőt csábít a szabadtéri színpadokra, s évről évre növekedik azoknak a városoknak és kisvárosoknak a száma, amelyek résztvesznek rajta — akár a fesztiváli időszakban, vagy a bemutató előadások valamiféle másik sorozatában. Ebben az évben már a tizenkettedik nagyszabású fesztivált rendeztük meg és visszhangja arról tanúskodik, hogy mindeddig nem vesztett népszerűségéből. Ellenkezőleg, már másodízben bebizonyította életképességét, mégpedig a Karlovy Vary-ban hagyományossá vált Nemzetközi Filmfesztiváltól függetlenül, melyet ebben az évben ismét a moszkvai fesztivál helyettesít. Ügy látszik, hogy ez a függetle- nítés csak hasznára vált. A filmek megválasztása ugyanis megszabadult a Nemzetközi Filmfesztivál alapszabályzatának kötöttségeitől, amelyek elvben csak be nem mutatott filmeket követelnek meg. Ha a nemzetközi bíráló bizottságok ez érthető követelését ösz- szevetjük René Clair kijelentésével, világossá válik, hogy ez a követelés gyakran csak megkötöttséget jelent és nem járul hozzá a fesztiválok színvonalának emeléséhez. A hazai szabadtéri színpadokon ebben az évben valóban figyelemre méltó filmek kerültek bemutatásra. A fesztiváli dramaturgia ugyanakkor figyelembe vette a vetítés légkörét is, mely tízezernyi főt kitevő közönségnek van szánva: ilyen légkörben ugyanis nehéz előadni kamara műveket, amelyek intim hangulatokat közvetítenek és cselekményük kizárólag a lélek finom rezdüléseire épül. Igaz, hogy a filmművészet a tömegekkel amúgyis számol, s ezért ez a műfaji elhatároltság kevésbé érezhető. Ám így is világos számunkra, hogy szabadtéri vetítésre többnyire izgalmas, drámai cselekménnyel rendelkező filmek alkalmasak — vagy pedig vígjátékok. Hiszen közismert dolog, hogy a hangos vidámság közösségi élmény. Azért szerencsés gondolat volt, hogy a fesztivál műsorára aránylag sok vígjátékot tűztek. Bár igaz, hogy a közönség a különböző fesztiváli akciókon és a kérdőívekben erősen követelte a vígjátékot. E műfaj világválsága ugyan lehetetlenné teszi, hogy a fesztivál műsorára ugyanolyan mennyiségű és minőségű vígjáték kerüljön, mint amennyi komoly és tragikus hangulatú mű kerül bemutatásra. A Spadla z mesiaca (A holdról esett le) c. cseh vígjáték és a Két emelet boldogság c. kedves magyar filmkomédia mégis teljesítette fesztiváli küldetését: elszórakoztatta és vidám hangulatra derítette a közönséget, két órai kikapcsolódást nyújtott neki e két film, anélkül, hogy figyelmét elterelte volna a jelen problémáitól Az idei fesztiválnak elsősorban négy (s velük a már emlegetett Spadla z mesiaca c. vígjáték is) díjnyertes mű adta meg sajátos jellegét, s ezeket a bíráló bizottság egyforma elismerésben részesítette: a Rocco és testvérei, Búcsú, Szálljatok galambok és a Megbilincseltek c. filmekről van szó. Egy szokványos, hogy úgy mondjam konvencionális fesztiválon (s René Clair ironikus megjegyzése ilyenekre vonatkozott) eléggé véletlenszerűen díjjal jutalmaztak volna egyet vagy kettőt a már említett alkotások közül, a sajtó pedig azt írta volna, hogy a fesztiválnak rendkívül magas színvonala volt s ezzel ártott néhány kitűnő film népszerűségének, amelyet kevésbé méltányoltak. Ez volna még az ideális eset. Csakhogy manapság nyugaton többet adnak a politikára, mint a művészetre, legalább is azt bizonyítja két nálunk sokra értékelt film tavalyi fesztiváli sorsa. Wolfgang Staudte filmrendező, akit olvasóink bizonyára számontartanak mint az Alattvaló c. kiváló film alkotóját, amelyet az NDK produkciójában Heinrich Mann hasonló c. híres regénye nyomán forgattak, tavaly újra megalkuvásra nem hajlandó antifasiszta művészként mutatkozott be Rózsák az államügyész úr számára c. filmjével. Ugyanabban az időben, mikor nálunk a szabadtéri színpadokon tapsolták meg ezt a harcos és szellemes művet, a nyugat-berlini fesztiválon Búcsú c. filmjét mutatták be. Ebben a humort és a
