Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Böngésző

megtaposott emberség nem robban ki, egyetlen szörnyű ordításban, egyetlen pusztító csapásban, hogyan lehet, hogy az embertestet öltött förtelem üvegkalitkájában tovább játszhatja halálfintoros komédiáját?

Szerény, vékony kis könyvecske: egy gyerek naplója. Nem irodalmi remekmű. Az eredetiben talán helyesírási hibák és pacák is vannak. Főleg a második részben, amikor 1942-t írtak, és egyre ijesztőbb, egyre didergőbb volt köröskörül az élet. Mégis úgyhiszem, el kell olvasnia mindenkinek. El kell olvasnod, felnőtt embertársam, akinek gyereked van, vagy gyereked lesz, hogy megértsd: mit vesz el a gyerektől a háború, s milyen szörnyű, soha el nem fakuló, soha ki nem simuló, emberségét megtaposó, csonkító élményekkel veri meg. El kell olvasnunk e könyvet mindnyájunknak, hogy végre igazán emberek legyünk, hogy végre — három milliárdnyian e földgolyón — semmivé tegyük annak a néhány, gonoszságában tébolyult ámokfutónak a szándékát, aki városokat és falvakat, országutakat, mezőket és ligeteket szórna tele megint gyermekek holttestével.

Költő a menetben

(Básnik v zástupe) címmel jelentette meg a Szlovákiai írószövetség kiadója, a Slovenský spisovateľ Edo Urx kommunista író és újságíró válogatott írásait. Ha életben maradt volna, ma ötvennyolc éves lenne ■— harminckilenc éves volt, amikor Mauthausenban 1942 áprilisában kivégezték. A két világháború között a szlovák kommunista értelmiség egyik vezető alakja volt, főiskolai tanulmányait Prágában és Moszkvában végezte, közben a kommunista lapok — a Pravda, a Mladé Slovensko, a DAV munkatársa volt, 1930-ban a Rudé právo fő- szerkesztőjének helyettese lett. A Szovjetunióról írt első hiteles és igaz szlovák riport szerzője: „Feltört föld“ című sorozatában a szovjet falvak, a kolhozparasztok életéről festett képet. A köztársaság náci megszállása után a kommunista párt első illegális központi bizottságának élére került. Árulás következtében a Gestapo 1941. februárjában letartóztatta, egy évvel később meggyilkolták. Utolsó levele, amelyet családjához intézett, a kommunista kötelességtudás megrázó dokumentuma: „Gondolj arra, mindig, minden erőmből úgy viselkedtem, ahogy bolsevik becsületem parancsolta, hogy büszke lehess rám és hogy büszke lehessen rám a fiam is... Ha felnő, megérti, miért élt az atyja.“

A kötetben közölt írások tanúsága szerint Urx sokoldalú író volt. Elbeszéléseire a szenvedő nép iránt érzett szeretete ihlette. A leghatásosabb közülük a „Rózsák a vesztőhely udvarán“ című, amelyet a börtönben írt kevéssel azelőtt, hogy a Szovjetunióba utazott. Tudományos felkészültséggel művelte a marxista bölcseletet, az irodalomelméletet. Egyike volt a legkiválóbb irodalomkritikusoknak, már a DAV első számában, 1925-ben a fiatal költők szemére vetette, hogy elfordulnak a proletár költészettől, belevesznek a formalizmusba. Később, a harmincas években tüzetesen elemezte és mélatta Peter Jilemnický művészetét, rámutatott arra, hogy az író szocialista öntudata közvetlenül hat művészetének rangosodá- sára, realizmusának elmélyülésére.

Urx a fasizmus erősödése, rohamra indulása idején sem tévesztette szem elől a kultúra, a művészeti alkotás fontos szerepét a társadalmi fejlődésben, a haladásért folytatott harcban. Szembefordult a szektáns, ultrabalos nézetekkel, a nálunk is kísértő proletkültizmus- sal, amely pálcát tört minden nem porletár eredetű kulturális érték fölött. Hangsúlyozta: „Fel kell ismernünk a tényleges helyzetet, meg kell tanulnunk, milyen feltételek mellett változik dialektikusán politikai erővé a kulturális téren végzett munka.“ E szavak ma valóra válnak — megvalósulásuk megjelenési formáját úgy hívjuk: kulturális forradalom.

Friedrich Dürrenmatt „Az ígéret“

címmel írta meg „a bűnügyi regény rekviemjét“. Tulajdonképpen nem a detektívregény fölött énekli el a halotti zsoltárt, hanem a múlt század óta ismétlődő és idülten irodalmi hősként szereplő mesterdetektív fölött, illetve, menjünk még tovább: a bűntényt és a tettest leleplező, célja téveszthetetlen és tévedhetetlen, minden ízében tökéletes emberi logika fölött. „Mert logikával csak részben tudunk hozzáférkőzni a valósághoz... Az esetlegesnek, kiszámíthatatlannak, a felmérhetetlennek túl nagy a szerepe. Törvényeink valószínűségeken, statisztikán alapulnak, nem pedig az okság elvén; csak az általánosra alkalmazhatók, nem az egyes esetre. Az egyéni kívül esik ezen a számításon.“

Amit idéztünk, írói krédónak hangzik. Dürrenmatt írásait ismerve ez a benyomásunk csak megerősödik: az egyéni felrúg minden törvényt, kívül esik a statisztikán — mintha nemcsak tőle, hanem az ugyancsak svájci Frischtől és más nyugati íróktól is hallottuk volna ugyanezt. A logika nem elég, ellenében az esetleges, kiszámíthatatlan elemeket emeli ki a művész: nem az élet és a világ általános érvényű törvényszerűségeit kívánja ábrázolni, hanem az egyént, technikában és technológiában a tőkés társadalom továbbra is a „logikára“ támaszkodik. Az egyén számára a kapitalista világban „a logika“ már nem elég, érzi, hogy egyre fokozottabb mértékben szolgáltajta ki őt az élet a véletlennek. A dürrenmatti krédó csábító: felrúgni minden szabályt és törvényt, statisztikát és logikát, és lázadó módon megközelíteni a hamisítatlan valóságot. Ám ez a valóság csupán a társadalmi valóság keretéből kiszakított egyént látja, elszigetelten, gyökér- telenül, talaját vesztettem. írói módszerét tekintve, a leggyakrabban használt eszköz a véletlen, az előre nem látott, semmiből sem következő, váratlanul a cselekményre rászakadó, fonalait tépő véletlen.

Maga a történet ügyesen megkomponált: egy szőke copfos, piros szoknyás kislány kéjgyilkosság áldozata lett, a detektívfelügyelő meg