Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Böngésző
Tóth Tibor Böngésző Néhány hónapja már, hogy az olvasó az Irodalmi szemle hasábjain nem találkozott e címmel. Igaz, nem ígértünk, nem harangoztunk be állandó rovatot, mégis úgy érzem, okát-fokát kell adnom a kimaradásnak. Sok mindenre hivatkozhatna ilyenkor az ember: fáradtságra és betegségre, más elfoglaltságra, sok munkára, sőt még arra is, hogy időközben nem jelent meg valamire való könyv, s a böngészés eredménye csak olyan volt, mint amikor már felszántott földön tallózunk a kalászok után. De maradjunk meg a legigazibb magyarázatnál, amely legtöbbször, sőt szinte mindig az efféle halasztások, mulasztások és elmaradások oka: ama bizonyos jóra való restségnél, amely egykorú az emberi nemmel, s amellyel úgy hiszem, mindegyikünk találkozott már, mint önmaga rosszabbik énjével. Amiről most először szeretnék szólni az elmúlt negyedév alatt kezembe került könyvek közül, szerény, vékony kis kötet. Szürkéskék címlapján ibolya színű betűkkel ez áll: Dawid Rubinowicz naplója Ki volt Dawid Rubinowicz? — ötlik fel a kérdés az olvasóban, ahogy megkérdezte tudatlanul és beavatatlanul: ki volt Anne Frank? A napló már első soraiban válaszol: lengyel- országi falusi zsidógyerek volt Dawid, amikor első feljegyzéseit rótta a naplóba — összesen öt irkafüzet maradt fenn belőle, az utolsó oldalakat valaki kitépte — mindössze tizenkét esztendőt számlált, s nem volt még másfél évtizede a világon, amikor pontot tettek élete végére az auschwitzi gázkamrában. Egyszerű falusi gyerek volt, mint annyi százezer és millió más, a sorsa is ugyanaz, mint a többié, s éppen ez a megdöbbentő, a szemfelnyitó e könyvben: hogyan látja a tizenkét éves gyerek, a tizenkétéves falusi szegény gyerek a háborút. Nem az intellektuális és a túlfinomult Anne Frank szól hozzánk a könyv lapjairól — Dawid mondandója a falusi mindennapok élete és gondjai, apró örömei, a gyermeki lelket fojtogató aggódás: „Mindenki nagyon mérges a zsidókra... Bár adná az isten, hogy apuka hamarosan épségben visszatérjen közénk...“ Apuka visszatért, a napló utolsó bejegyzése június elseje örömnapjáról szól, de még ezt az örömnapot is véresre festi két ártatlan áldozat, két zsidó nő vére. A napló itt megszakad, de így csonkán is iszonyú és felrázó kordokumentum. A gyermek látja a háborút. Anne vagy Dawid, a szürke galamb szlovák gyermekkísérője, a valahol Európában elvadult kis hontalanja — hányszor kereste és adta meg irodalom, művészet a választ a kérdésre, hány hiteles, gyermeki kézzel írott dokumentum tesz megrendítő tanúvallomást. Az aldozatok között talán nem ők voltak a többség, a fiatalok, akik az életből az iszonyt ismerték meg, talán több volt, akit felnőtt korban döntött sírba a háború szörnyetege; de az ő áldozatuk, a háborúban elpusztult és a háborút túlélt gyermekeké volt a legnagyobb: elvesztették, amit meg sem ismertek, s veszteség volt az is, amit megismerhettek. Megint a haláltánc tilinkóját fújják (tébolyult gonosz, eszeveszett bitangok. Ugyanakkor mind hangosabban szól a mementó, Anne Frankok és Dawid Rubinowiczok tanúságtétele, s egy ősi városban, három milliárd ember szeme láttára és füle hallatára utolsó, gúnyfintoros komédiáját játszva a háború véres tragédiájának egyik legsötétebb és legmocskosabb szereplője. Mintha a város, ahol a tárgyalás folyik, csábítaná őt az arculütő hasonlatra: Pilátusnak mondja magát a Crédóban, parancsot végrehajtó, gondos és lelkiismeretes hivatalnoknak, aki a maga részéről „minél humánusabban" igyekezett eljárni. Humanizmusát hat millió ártatlan ember fizette meg életével. Dawidok és Annek, Lacik és Vencók, Zuzkák és Máriák. A vádlott mellé természetesen védőt is állítottak, jogtudóst, aki valamikor felesküdött az igazságra, s ma német precizitással helyesbíti a vád adatait: Eichmann parancsára nem száz lidicei gyereket irtottak ki, hanem csak hetvenhetet. Ember, hogy tűrheted ? A hallgatók, a tudósítók, az érdeklődők és kíváncsiak hogy mímelhetnek fegyelmezett nyugalmat, amikor ezt hallják? Hogyan lehet, hogy a megcsúfolt és figyelő
