Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Bognár Sándor: A krízis
hessegeti el látogatói képét, nem is ellenkezik velük. Figyelmesebben kezdi nézni az arcát zsebkendővel eltakaró méltóságos asszonyt. — Hol is láttam? Pedig már láttam ... de hol? — erőlködik és próbálja elrendezni összekuszálódott gondolatait. Mellkasát pattanásig fűtött, remegő kazánnak érzi s ugyanakkor az az érzése, hogy nagyon didereg, fázik. Messziről közeledő képre figyel fel. Egy kisgyerek, egy árvaházi növendék áll szürkésfekete ruhában, sapka és kabát nélkül a hideg zimankós időben. Vacog a foga. Előtte karosszékben egy nő ül, perzsabundában, meleg halina csizmába bujtatott lábát még lábzsák is védi. Szájára fehér zsebkendőt szorít. De hiszen ő az! Ő! A méltóságos asszony! — hasít belé a felismerés ... És most még ide jött?... Be merte tenni ide a lábát?... Bezzeg akkor... akkor mint egy rossz kutyát kergetett el: „Amíg nincsen teli a perselyed, ne is kerülj elém.“ — Igen, így mondta! Halottak napján volt. Az árvaház javára mindig akkorra engedélyezték a gyűjtést a központi temetőben. Késő őszi idő, lehullott sárga falevelek, az elmúlás hangulata, szeretteikhez igyekvő emberek ájtatos érzése, perselyrázogató, halványarcú, egyenruhás árvák — lélektanilag mindez jól volt elrendezve, s bőven hullottak az adományok a perselyekbe. Három-négy helyen is urnát állítottak. Az urnák mögött faszénkályhák mellett nem kékültek meg a hidegtől a választmány tagjai és egyéb előkelőségek, akik ezzel az áldozattal egész évre lerótták lelkiismereti adósságukat a társadalom elesettjeivel szemben. Legtöbbje méltóságos volt, de akadt köztük kegyelmes asszony is. Ebédre meg uzsonnára persze mindegyik autón ment haza. Az igazi munkát, a gyűjtést azonban mi, árvaházi fiúk és lányok végeztük, akiket senki sem fényképezett. Persellyel a kezünkben álldogáltunk kijelölt helyeinken, főleg a bejáratoknál és az útkereszteződéseknél. Vékony egyenruhánkban kegyetlenül fáztunk. Amint a temetőbe igyekvők orra elé oda-odalöktük perselyt tartó kezünket, úgy nézhettünk ki, mint az őszi szántáson ugráló szürke varjak. A „méltóságos asszony“ egy üres perselyt nyomott a kezembe azzal, hogy menjek perselyezni a sírok közé. Elindultam. Valami húzott a temető túlsó vége felé. Oda, ahol az árvaházi növendékek sírjai voltak. Itt, a temető végén gyűjtötték össze egy üres parcellán a friss sírokról leszedett, lehervadt koszorúkat. Amikor sok volt belőlük, felgyújtották őket. A közeibe érve láttam, hogy az egymásra hányt koszorúkról egy kis, kopott öregasszony tördeli a gallyakat. Félrehúzódtam, lestem mit csinál a letört ágacskákkal. Nem ment velük messze. Egy régi sírhoz cipelte a gallyakat, azt kezdte velük díszíteni. Csendben visszamentem a koszorúkhoz és szedtem én is egy ölre valót. Odavittem a kis öreghez. Tessék hagyni, hadd segítsek, kértem s leguggoltam a sír mellé. Kékre dermedt, a gallyaktól véresre karcolt kézzel téptük a gyomokat. A sírt szépen feldíszítettük, legalább is nekem tetszett. Amint készen voltunk, egy húszfillérest akart a zsebembe dugni. Nem tudom milyen hosszú ideig lehettem távol. Amikor visszakerültem az urnához, a többiek már régen elfogyasztották a teából és két sajtos zsemléből álló ebédüket. Összemaszatolt ruhámban, piszkos-sáros kezemmel nem nyújthattam valami bizalomgerjesztő látványt. A méltóságos asszony rámtámadt, hogy hol csavarogtam. Amikor pedig csak pár fillért talált perselyemben, dühe alig ismert határt. Biztosan kiszedted1 a pénzt! — gyanúsított meg, majd elzavart. Még meleg teát sem kaptam. Nem, nem sírtam — emlékezik vissza Gábor — csak éppen nem gyűjtöttem már tovább. Ismét a temető végéhez vittek lábaim. Az eldobott koszorúk félig hervadt gallyaival most már a növendékek elhagyatott, gondozatlan sírjait díszítettem fel. Csaknem készen voltam már, amikor odajött Lengyel Tamás. Tavaly temettük ide öccsét. Tüdőbajt kapott. Tamás szintén gyenge bőrben van, egy idő óta ő is köhécsel. Talán csak nem kaptam én is tüdőbajt ? — kezd gyanakodni Gábor — s révedezve néz körül a sötétedő szobában, ahová b.eszűrődnek a hangok a konyhából. Amint kifelé figyel, ismét váltakozik a kép. Papa csodálkozó arca közeledik,
