Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Bognár Sándor: A krízis
majd bőszült ordítását hallja: Mi-i-i? Mi-i-csoda? Majd adok neked! Már nem volt ideje elkapni a fejét, a magasból lezúgott a pofon, és bódultán bukott társai közé. Igen! Ez volt Papa! S mindez miért? Mert jelentettem, hogy változik a hangom, nem szabad énekelnem, és kértem, hogy mentsen fel az árvaházi énekkarban való szólóénekléstől. Ezért kaptam a pofont. Öt perc múlva már énekeltem is, ahogy a torkomon kifért. Énekeltem a próbákon, énekeltem az ünnepi hangversenyen is. Rá pár hétre teljesen elvesztettem a hangomat. Azóta is ilyen repedt fazékra emlékeztető hangokat adok ki. Még hány pofon volt azután is — idézgeti Gábor emlékei hosszú sorát. Volt-e ok vagy nem? Ki tudja? Csak azt tudtuk, hogy ha kartávolságra kerültünk Papához, rendesen nem úsztuk meg pofon nélkül. Most ez a Papa mondta nekem: fiam! Hogy az árvaház egészen családi intézménynek tűnjön, volt ott Anyus is. így kellett szólítanunk Papa feleségét. De nem, nem Anyus volt ő, hanem Sunya — suttogja. Legalább is magunk között mindig így hívtuk. Mert éppen fordítottja volt annak, mint amilyennek az gazi anyát, az anyust elképzeltük. Talán egész évben csak egy igazán jó napunk volt, a hangverseny napja. Ezen a napon volt a választmány ülése. Talán az ülés egyik programpontja volt, hogy a tagok végignézzék, hogyan uzsonnáznak a gyerekek. Ezen a napon jó volt az ebéd, az uzsonna pedig egyenesen fejedelmi: kávé és vajaskenyér. A nézők sohasem ereszkedtek szóba velünk. Mégis egyszer Varga Miskát megkérdezte az egyik: aztán melyik napokon kaptok még kávét és vajaskenyeret? Miska pedig csak állt, állt és nézett a kérdezőre, mintha az valami idegen planétáról ereszkedett volna le közénk: hogyan hát, még azt sem tudja, hogy kávét vajaskenyérrel csak ezen az egy napon kapunk, hogy máskor csak üres kenyér járaja tízórára és uzsonnára is? A helyzetet Papa mentette meg. Belekarolt a kérdezőbe és magával vitte. De m:, közelben állók, még 'hallottuk, amint buzgón magyarázta, hogy nincs mindennap kávé, de felváltva kapunk teát, kakaót, zsír.os, meg lekváros kenyeret. Jöttek hosszú-hosszú sorban új meg új képek, legtöbbje még mindig fájó emlék, felszakadt seb. Látta Papát az udvaron sétálni á lányokkal. Csaknem mindig úgy támaszkodott séta közben a lányokra, hogy a vállukon pihenő keze véletlenül oda-odaért mellükhöz is. Csak a kisebbek nem értették közülünk, miért van a lányoknak az ilyen sétákon olyan feltűnően jókedvük, miért nevetnek olyan csilingelő- csiklandósan. Gábor hatodikos volt, amikor először volt halálosan szerelmes. Halmos Erzsinek hívták a szerelmét. Vajon Erzsi tudott-e Gábor érzelmeiről ? — soha sem beszéltek erről. Gábornak sikerült valahogy összespórolni annyit, hogy megvehetett egy kisebb doboz olcsó bonbont. Azt készült odaadni Erzsinek. Mennyi tervet szőtt, hogyan, milyen alkalommal adja majd át neki. Végül is amellett döntött, hogy a lépcsőházban adja majd oda, amikor sikerül mintegy véletlenül találkozniuk. Négy napon át várt, dobogó szívvel, leskelődött a lépcsőházban különféle ürügyekkel elmaradva a többiektől. Negyedik napon Papa Erzsit választotta délutáni sétapartneréül, Gábor pedig akkor kiállotta a pokol összes kínját, Papában látta a csábítót, Erzsiben pedig a könnyű nőt, akivel ekkor végleg „szakított“. A bonbonokat pedig, hogy senkit sem kelljen megkínálnia, vérző szívvel gyömöszölte magába — a WC-n. Keserűsó ízét érzi szájában. Az ízhez máris hozzákapcsolódik az emlék: ezzel gyógyított Sunya minden betegséget, fejfájástól a lábfeltörésig. Olcsó gyógyszer volt. Emellett elérték, hogy az iskolából való hiányzás az árvaházistáknál csaknem ismeretlen fogalom volt. Igazán csak az jelentkezett betegnek, akinek már mindegy volt, hogy itatnak-e még vele keserűsót is, vagy nem. Egy — a csodálkozástól tátva maradt szájú kofát lát. Hetedikes voltam akkor — emlékszik vissza. Éhes voltam s ezért egy sárgarépát emeltem el a kofa kosarából. Amint menet közben gyömöszöltem zsebembe az elcsent kincset, óvatosan visszanéztem. A kofa kiáltásra tátott szájjal meredt utánam. Észrevette a lopást, de hirtelen eszébe juthatott, hogy árvaházi növendék vagyok. Mindennap látott arra elmenni társaimmal. Nem csinált botrányt, én pedig attól kezdve más utcákon, kerülővel jártam iskolába.
