Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Bognár Sándor: A krízis
akad a szeme az egyik fiún és ráripakodik: Még sorban állni sem tudsz rendesen! — és jó nagyot odasóz a kis morcosnak. Ez volt az utolsó verekedésem Patkóssal — gondolja Gábor. Akkor már vagy két éve hadilábon álltunk. De nemcsak velem volt baja, másokkal sem barátkozott. Senkit sem engedett magához közel. Abban az évben végezte el a negyedik polgárit. Valahová, talán vidékre került el, inasnak. Azt hiszem nyolcadik gimnazista lehettem, — töri a fejét — amikor a nevelő egyszer megemlítette, hogy valamilyen levelet látott az igazgatónál, amelyben a csendőrség adatokat kért Patkósról. Talán két éve hallottam megint felőle. Valamilyen „tanulmányt“ írt, ki is nyomtatták, aztán elkobozták. Néhány újság írt is a dologról, különösen akkor, amikor Patkóst elítélték, ha jól emlékszem, alkotmány ellenes izgatásért. Valaki a régi növendékek közül egyszer említette, hogy Patkósból anarchista lett. Talán nem is lesz olyan nehéz összeütni ezt a cikkecskét — gondolja Gábor. Miközben spekulál, szinte maga előtt látja az imént olvasott cikk egy részét: „A barbár ókorban a római cézároknak lefelé, vagy felfelé fordított hüvelykujja jelentette a legyőzött gladiátor számára az életet vagy halált. így döntötte el a XX. században tizenöt évvel ezelőtt sorsomat az árvaház igazgatójának, Papának pillanatnyi szeszélye. így döntött ő is, s ezért lettem a tanult emberek közül kizárt pária.“ A betűk helyét ismét képek foglalják el. Tízéves gyereknek látja magát. Negyedik elemista. Egy padban ül Patkóssal. Két árvaházi növendék, két szürke, jelentéktelen templom egere. Elsőtől kezdve mindig egymás mellett ültünk — suttogja. Miért? Annyira jóban voltunk talán egymással? Vagy csak az egyforma sors pofozott egymás mellé? Nem fontos! Közös titkokat őriztünk, álmokat szőttünk. Év végén mindketten tiszta egyes bizonyítványt vittünk haza... Papának. Akinek jó volt a bizonyítványa, mind örömmel sietett haza, mindnyájan várlak valamit, egy-egy titkos, vagy nyílt kívánság teljesítését, egy-egy anyai csókot, férfias apai kézfogást ... Mi is vártunk! Nem sokat, de legalább dicséretet. A várakozást azonban lefagyasztotta arcunkról Papa. „Megbuktatok? — Nem, tiszta egyesünk van mindkettőnknek. — Akkor meg mit álltok itt, mint Bálám- szamara, tegyétek le a bizonyítványotokat és takarodjatok ki!“ Aztán őszig nem voltak tanulási gondjaink. Szeptember elején Papa sorakozót rendelt el és végigmustrált bennünket. Patkós és én egymás mellett álltunk. Te a Füvész- utcai polgáriba mész — bökte mellen Patkóst, te pedig a Templom-utcai gimnáziumba — mondta nekem. Első gondolatom az volt, hogy nem tudok elválni Patkóstól. Papa, kérem, tessék megengedni, hogy együtt járhassak Patkóssal — kértem. Fogd be a pofádat! — ordította Papa és arconütött. Az első évben Patkós rendszeresen elkérte a latin könyvemet, a megszállottak buzgalmával tanult belőle. Arról ábrándozott, hogy csoda történik, s különbözeti vizsgát tehet. Csoda azonban — legalább is a mi körünkben — nem történt. Egy szép napon hát abba is hagyta a latin-tanulást, többet rá sem nézett a Liber Sexti-re. Fokozatosan mind mogorvább, zárkozottabb lett. Igen! így lettem én gimnazista, érettségizett, értelmiségi, Patkós pedig polgárista, majd inasko- dott, aztán börtönviselt... most pedig a társadalom kivetettje ... „anarchista“. Nehezen lihegve szedi a levegőt, új képek lépnek az előbbiek helyére. Válogat köztük. Némelyiket újból előveszi, megforgatja, mérlegeli, vajon beleillik-e a cikk kívánt, megrendelt tartalmába. De hiába vesződik, egyik kép sem felel meg, egyik sem vádolja Patkóst. A képek ugrálnak. Néha mintha kilépnének a vászonról és közelebb jönnének... néha színes a film ... a vásznon vörös- lilás karikák és egyéb mértani ábrák kezdenek lassú táncba. Aztán egyik oldalról Papa, a másikról a főgondnok hajol föléje számonkérően: „Készen vagy-e már a cikkel?“ Valahol mélyen, hátul a koponyájában szunnyadó értelem azt súgja, hogy mindez csak álom, fantázia játéka, nem igaz. Ezzel meg is nyugtatja magát, nem
