Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
Hazudnak, ahogy tegnap hazudtak! Ha igaz, hogy Nyugatnémetország — a gazdasági csoda, a megélhetés Wunderlandja, akkor az áttelepítettek jobb körülmények közt élnek, mint régen: panaszra, könnyekre, tüntetésekre tehát semmi ok! Ha mégis panaszkodnak, akkor ennek a nyugatnémet politika hidegháborús vonala az oka. Mert ha igaz a Wirtschaftswunder mindenkire kiterjedő valósága, akkor a trösztök és konszernek milliárdos vagyona egy pillanat alatt megszüntethetné a kitelepítettek szomorú sorsát. De erről szó sem lehet, ezt nem szabad! A nyomorban és bosszúvágyban hagyottak kirakat-sorsán nem szabad változtatni, mert az okot, a háborús apropót szinte rezervátumként kell konzerválni és felhasználni: a revans apropóját, hőfokát és alibijét ezrek barakk-nyomora árán is permanenciában kell tartani. Undok komédia! Undok és elszomorító, mert emberek — a kitelepítettek — így lesznek az áldozatai és hordozói a holnapi gaztettnek: a német imperializmus új háborújának. Wilhelm Hausenstein-nak a kitűnő műtörténésznek szavai igazolódnak most is, itt is: „Nem mártírnemzet a német. Még szerencsétlenségében sem tud részvétet kelteni. Mindennek önmaga az oka. Emberségnélküli, mint amilyen embertelen minden sikere és győzelme“ (Neue Rundschau, 1930, II. 514). Herbert Cysarz, a prágai német egyetem tanára, a jónevű irodalomtörténész 1940-ben lelkendezte: „Szudéta-Németország feltámadt'. Szudéta-Németország volt és nincs többéi Az árvák és hazátlanok a közös ház gyermekei lettek és polgárai a várnak: itt és mindenütt már csak nagy-Németország létezik... A Führer szólt, és az egész: mars!" Szudéta-német kérdés tehát többé nem létezik, ahogy nem létezett 1918-ig sem! Amikor visszájára fordult a nagy hazatérés, Seebohm már más hangfekvésből beszél: „A szudéta-németek nem engedik hazájukat, míg az újra nem lesz, ami volt: „Isten kertje", ahonnan minket gazembereket kiűztek." E két megnyilatkozás egy- mást-tükrözőn fedi fel az egész kérdéskomp- lekszum mesterkéltségét, ellentmondását és irrealitását. Aki itt e perben ítélni akar, annak nem szabad elfelejteni azt a döntő tényt, hogy a kitelepítések, áttelepítések, otthondúlások elindítója, spiritus rectora maga a Führer volt. A precedens neve: Adolf Hitler! Hitler 1939. okt. 6-án kelt rendeletében kivont, kitelepített minden németet Wolhyniából, Galíciából és a Narev vidékről, ahogy azt megtette a balti németekkel is, és részben a volga- németekkel. „Az áttelepítésnek a történelemben ez egyedülálló példája lezárult", húzta meg a summát 1940-ben Erhard Kroeger SS- Standartenführer, e kitelepülések — jobban mondva: evakuálások — intézője. „Ezek az emberek szülőföldjüket feláldozták németségükért. Csodálatos tisztasággal szólt itt a vér szava... A Führer iránti bizalomból, életüket teljes egészében elkötelezték a Fiihrer- nek!" Ilyen fogalmazásokat eddig csak a középkori ördögpaktumoknál lehetet olvasni, amikor valaki eladta lelkét és testét szőröstül bőröstül Belzebubnak. A Führer itt minden: mágnes és jövő, parancs és boldogság, kegyelem és kárhozat. Az áttelepített balti németek leveleiből idézünk: „Mi szeretett Führerünk vasba-öltöztetett lovagjai akarunk lenni, hogy bátor szívvel és imádságra kulcsolt kézzel bevehetetlen falat vonjunk szeretett Führerünk köré." A szeretett Führernek ez az áttelepítési akciója teljes egészében a háborút szolgálta, a nyers valóságot azonban béketetté kellett álcázni: „A Führer hazahív minket a Reichba, hogy az „Ein Volk, ein Reich, ein Führer“ valósággá váljon. Mert az idegen országok német népcsoportjai nem szabad, hogy háborús okot szolgáltassanak“. Micsoda önámítás! És a félrevezetők részéről micsoda hazugság! Máshol ezek a jóljött népcsoport-gombok hozták magukkal a kabátot: az idegen, meghódítandó, megszálandó országot! Nem a népcsoportokról volt itt szó, de a közös feladatról, a közös prédáról, Német-Európa fokozatos, tervszerű megvalósításáról! Helmuth Sommer erről a „Volkdeutsche Heimkehr"-ről, mint az „új európai rend“ első etappjáról ír: „Európában államok és népek a Führer akarata szerint nyernek körvonalakat és válnak fogalmakká ... Az áttelepítéssel Németország már ma is áldozatot hoz, azzal a bizonysággal, hogy ez a jövő Európájának német karakterét nem kisebbíti, de hitelesíti... A német nép olyan hatalom, hogy világrendező küldetéséhez nincs szüksége különösebb igazolásra." — Micsoda világrendezés: önzetlennek kijátszott „áttelepítés", miközben az erről szóló dokumentumok csak „lengyel rablóállamot“ ismernek, és Budapest helyett következetesen csak Ofenpestet mondanak! Hitlernek ez első kitelepítési akciója szemérmetlen szemfényvesztés volt, mely pontos stratégiai célt szolgált: a Szovjetunió elleni háború előkészítését. A németek nagy áttele- pítési akciója önzetlen gesztust hazudott: a nemzetiségi súrlódási felület szűkítését prédikálta, valójában pedig egyszerűen kivonta a németeket a tervezett — és így veszélyeztetett — háborús övezetből. A konzulátusok háborús konfliktusok előestjén bizalmasan értesítik honfitársaikat: pakkoljanak, induljanak haza, mert kezdődik... Hitler áttelepítési akciója ezt a bizalmas felszólítást nyíltan gyakorolta: tervezett háborúja veszélyterületéről bevonta, hazahozta németjeit, akárcsak pergőtűz előtt a veszélyzónákba eső őrhelyekről a saját posztjait — a támadó! Hitler így egy félmillós néptömeget nyert, mely végeredményben egy had- testnyi katonaságot jelentett és — kolonizációs tartalékot: „hogy velük Németország és Európa érdekében a Német-Kelet végleges birtokbavétele valósággá váljon, hogy a Kelet jövőjét így német emberek biztosítsák", árulja el a végcélt Hellmut Sommer. Ezzel a kitelepített, áttelepített németek tragédiája megkezdődött. Európát ígértek nekik, Ázsiát és Afrikát, és a végén az összeszűkült német hazára ébredtek! A kitelepítet
