Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

gességét, revízióját sürgette!... E kívánság igaz értelmét Willigmann tábori lelkész mondotta ki: „A mi német népünk kell, hogy újra büszke katonanéppé változzan“. íme, a humanizmus „revíziós“ eredménye! A békefront ellen a tegnapinál is szélesebb arcvonalon indult meg a támadás. Logikusan törvényszerűen:

„Mert az éjnek megnőtt a hangja,

Mert a Rémnek ezer a hangja"

„A Führer szólt, és az egész: mars!"

Soha a történelem folyamán nem uralkodott annyira az éjjel rendje és nem vonított és ugatott annyira a rémnek hangja, mint 1933-tól 1945-ig. Hitler világháborúja hetven millió ember életébe került, nem számítva a permanens földönfutók és otthontalanok millióit. A futó országutak fogalma: a menekülők és hajszoltak ezreivel teletömött országerek trombózisig gyulladt katasztrófája ekkor lett mindennapi európai valóság. Az Atlanti-óceántól a Volgáig, az Északi-tengertől a Földközi-tengerig, emberveszejtő és állatdöglesztő országutak. Míg aztán a náci-háború véghordalékaként, — menekülő németek szerencsétlen millióit hömpölyögtetve — Európa minden sebzett és sebző országútja bele nem torkollt a német katasztrófába: az egy akol egy pásztor viszájára fordult szörnyű paródiájába! Az „Ein Volk, ein Reich, ein Führer“ kórusütemező sugallata tragikus grimasszá torzult: büntető, bűnhődő valósággá, hogy évek múltán aztán ez, ennyi legyen a német imperializmus új háborús jogigényének farizeuskodó kiindulópontja.

A német fasizmus nagyjában kollektív német bűn volt. A visszahatás nem maradhatott el: a kollektív bűnre kolektív bűnhődés felelt. A világ egy kollektív bűnre általánosítással, sommás büntetéssel válaszolt. A hitleri gaztettek ára a kitelepítés volt. Mint minden sommás intézkedésnél, e gyilkos kaland árát is az értelmi szerzők — az igazi bűnösök — helyett, ártatlanok ezrei és megtévesztettek milliói fizették. A világ — a nürnbergi kirakatperen kívül — kesztyűs kézzel bánt a főbűnösökkel: a teljes rigorozítás a németek tömegeit sújtotta, a kitelepítetteket. A százszázalékos háborús bűnösök, a Kruppok és Heusingerek, a Globkék és Speidelek, az Oberländerek és Foertschök, börtön és bűnhődés helyett ma nemcsak a nyugatnémet politika teljesjogú intézői, de a NATO, tehát az egész nyugati imperializmus szószólói.

A kollektív büntetés, akárcsak a kollektív bűn, mindig sántít: adekvát módon nem hozható közös nevezőre. Kivétel, igazságtalanság mindig akad, és a legbűnösebb háború kirobbantói ma ebből a kivételhetőzésből élősködnek és ártatlanokkal takaróznak. Maga a kitelepítés lényegében ellenkezik az elemi természetjoggal. A szülőföld jogigényéről, elkötelezettségéről, kegyelméről, kiirthatatlanságáról van itt szó. Az erőszakos kitelepítés kétélű fegyver

mindenképpen! E sorok írója 1946-ban „A vádlott megszólal" című emlékezetes memorandumában figyelmeztet néhány veszélypontra, destruáló következményre: „A föld visszahúz, az elhagyott táj álmokban is lázit... Az el- űzöttek egyetlen központi motorja a „vissza". Huizinger nacionalizmus-elemzésében azt mondja, hogy a visszavágy, a viszontlátás a két legnagyobb érzelem. A kitelepítés ettől a két leglényegtől fosztja meg az embert... Ez a semmibe hulló ember kapaszkodni fog mindenbe, gtmi megadja neki vissza-tudatát és kész lesz minden erőszakra és kalandra. A kitelepítés kivédhetetlenül tenyészti ki a visszavágy ámokfutóit és végeredményben olyanokat is fasizál, akik addig megőrizték intaktságukat." Csak az antifasiszta író — a humánum erkölcsi realizmusának elkötelezettje — szólhatott így, ahogy az sem lehet véletlen, hogy annak idején a Magyar írószövetség a humánum nevében mondott vétót a magyarországi német kitelepítés sommás kivitelezése ellen. De szólhatnak-e, vétózhatnak-e ilyen teljes és telített joggal maguk a sújtottak, a kitelepítettek, a németek?!

Olcsó dolog lenne felsorolni a náci-barbarizmus tömegfutamító népvándorlásait, embergyilkoló és otthondúló gaztetteit, getto-börtö- neit és emberkemencéit, melyekhez képest a büntetés, a visszahatás — a németek kitelepítése — kesztyűs kézzel véghezvitt adminisztratív intézkedésként hat. És mégis övék a szó: ma Nyugat-Németországban csak a német kitelepítés jogtalanságáról beszélnek. Ez ma úgy hat, mint amikor két verekedő gyermek közül, a verekedést kezdő, mindent át akar hárítani a megvert és visszaütő védekezőre: „Ő visszaütött". E viszonylatban mindig az a bűnös, aki utoljára üt. A tartozik-követel rovat azonban e gyerekrabulisztika alkalmazásával sohse hozható egyenletbe! De épp ez a cél: a kiinduló pontot kell meghamisítani, az okot elkódolni, hogy az okozat óriási felnagyolásával, a tények meghamisításával újra becsaphassák a hiszékeny világot. Az ok és az okozat elferdült (mert elferdített) viszonylatáról van itt szó, amikor az ok vádlón takarózhat az okozattal. A tolvajnak egyszerűen tolvajt kell kiáltani, a gyilkosnak gyilkost, hogy elterelje magáról — szörnyű tettéről — a figyelmet.

A goebbelsi módszer újra jogába lépett: az előzményeket feledve és feledtetve, a miértet, az okot elsikkasztva" a kitelepítettek nem éppen rózsás sorsa — csak így lehet kiinduló — sőt valóságos ugrópont: a német imperializmus új ugródeszkája! Adenauer és Strauss ezen a síkon aztán jóljött okká nagyíthatja azt, ami lényegében — okozati következmény. Csak ha elvágom a „miért" fonalát, lehet a „hazátlanok“ tragédiáját vádló tényként a világ elé nagyítani. Akik ezerszer halálosabb és embertelenebb tragédiáknak tudatos, tervszerű és frisch-fröh- lich okai és okozói voltak, akik népeket ve- szejtő „végmegoldásokban“ kéjelegtek, azok ma krokodilkönnyeikkel egy új háború vértengerébe akarják fullasztani a világot.