Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Ľubomír Smrčok: Hazafelé
semmi lehetősége arra, hogy segítségére legyen. Jó éjszakát kívánt a megriadt családnak és újra kiment az utcára. A lámpák homályos fényt vetettek a kövezetre. Az éjszaka rendszerint irgalmas szokott lenni az üldözöttekhez, s ő mégis egészen tanácstalan volt. Talán a hóba feküdjön, vagy az állomáson egy padra? Ott minden percben megjelennek a csendőrök és igazoltatnak ... Legjobb lesz, ha egészen szemtelenül viseli magát, mintha városbeli polgár lenne, vagy a közeli falvakból vetődött volna ide. Az idevaló rendes ember pedig elmehet a kocsmába, hisz nem feltűnő, ha nyilvános helyekre jár. Elment hát a kocsmába. Mintha csak otthon lenne, leült az asztalhoz és két deci bort kért. A kocsma tele volt emberekkel. Köztük ott szórakozott a helybeli rendőr is. Maguk között adtak neki helyet, mert a szomszéd faluba való, módos gazdának tartották. Szó szót követett, s egykettőre megértették egymást, bár szlovákul beszélt. Senkinek sem tűnt föl, hisz a közelben itt volt Stakčín, az pedig szín szlovák falu. Akkoriban Magyar- országhoz tartozott. Egész megnyugodott közöttük. Elégedetten szürcsölgette borát és a kocsmárost méregette... Tipikus, kocsmároshoz illő arca volt. „És maga, bátyó, hova való“ — ütötte meg a fülét a rendőr hangja. „Stakčíni vagyok és a nővérem temetésén voltam. Összevesztem a sógorommal, mert el akarja orozni az örökségemet. Csakhogy nem hagyom annyiban a dolgot. Még reggel elmegyek a telekkönyvi hivatalba s utána nézek.“ A rendőr idős ember volt s München előtt a köztársaságot szolgálta. Talán az ő szívének sem volt valami kedves a Horthy-rendszer. A vendégek lassan szétszóródtak .. Tizenegy óra körül fizetett s megkérdezte a kocsmárost: „Hol hálhatnék meg az éjszaka?“ „Az udvarban — a zsidónál — van egy szobája, ha ugyan nem foglalta el valami jobbféle nőcske.“ Betért az udvarba és kopogtatott. Valaki óvatosan ajtót nyitott. „Elhálhatnék itt az éjszaka?“ Megállt az ajtó küszöbén és a fény arcára hullt. Kohn sokáig fürkészve nézte őt, aztán némán bólintott és bevezette a szobába. Már nem egy falusi ember hált meg nála. Megmutatta neki az ágyat s ő maga a konyhába ment. Ott aludt családjával. Reggel amint fölkelt, behívta magához Kohnt. Német márkát kínált neki s ugyanakkor tudakolta, hol válthatná be pengőre. Saját szakállára akarta folytatni útját. Száz márkát adott át Kohnak. Az egy negyed óra múlva visszatért és azt mondja neki: „A magyarok nem szeretik a márkát. Papiros az, semmi más. Ha volna dollár, azzal már megmenne a dolog ...“ súgta bizalmasan. Mikor Kohn kiment a konyhába, Barcov fölfejtette kabátja bélését, ahová a dollárokat rejtette. „Legkésőbb szombaton Szobráncra akarok jutni, onnan pedig Szlovákiába“ — mondta neki mikor visz- szatért és figyelte az arcát, milyen hatást keltenek szavai. Mikor látta, hogy Kohn erősen gondolkodik, így folytatta: „Itt van ötven dollár... Egy dollár hat pengőbe kerül, amit azon felül kap, megtarthatja.“ Elvette a pénzt és áhítattal nézte ... Aztán csodálkozva furcsa vendégére tekintett. Megint eltűnődött... „Szobráncra? Itt van Schulc hentes címe ...“ A címet egy kis cédulára írta s fejcsóválva nézte a különös parasztot, akinek dollárja van, valószínűleg mindent megértett. Rövid idő múlva visszatért és elhozta a kívánt pénzt. „A leggyorsabban taxival jut el oda ... Schulcnak fiatal lánya van. Mondja neki, hogy ott akar maradni sábesz idejére... Ő majd útba igazítja magát,“ — tanácsolta neki Kohn, mikor együtt elhagyták a szobát. Az utcán megállították az első taxit. „Szobráncra...“ A sofőr valamit mormolt az orra alatt és beindította a kocsit. A városon át egész a határig vitette magát. Több figyelő csendőrt vett észre. Húsz pengőt dobott oda a sofőrnek, nyugodtan kiszállt a kocsiból és ruháját igazgatta. Siettében kis csomagjáról is megfeledkezett. Am a sofőr az aprópénzzel együtt ottfelejtett poggyászát is visszaadta. Ügy tűnt neki, hogy sokáig ácsorog ezen a veszedelmes helyen, még akkor is, ha nem kelt feltűnést, se gyanúra okot nem ad. Sietett hát be a városba. De Schulc hentes üzletét zárva találta. Egy ideig fel s alá járt és tépelődött, mi tévő legyen? Abban a pillanatban egy bajuszos paraszt- ember haladt el mellette. Ez mindmáig
