Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Ľubomír Smrčok: Hazafelé
Szobráncon él. Tőle kérdezte meg, hol lakik Schulc, a hentes. „Hová való és mit keres itt tulajdonképpen“ — förmedt rá a paraszt. Nagyon bizalmatlan természetű volt. „Stakčíni vagyok... Ez a disznó zsidó adós maradt a borjúk árával, holnap szombat van és sábesz idején nem fizeti ki a pénzt, így hétfőig várnom kellene.“ Bar- covnak a zsidót illető szidalmazása — bár sosem volt antiszemita — láthatóan meggyőzte a parasztot és készséggel megmutatta neki Schulc házát. A mészárszékben három segédet talált és egy tizenhatéves lányt. Az utóbbit félrehívta és átadta neki Kohn üzenetét. Ám a lány provokátort látott benne és erélyesen rászólt, hogy semmiképpen nem maradhat ott a sábesz idején, s követelte, minél előbb távozzon el. Elment. Mi mást tehetett volna? Semmiképp nem győzhette meg, s hiába magyarázkodott volna. A legrosszabb esetben holnap kel át a határon, hiszen a futárral való találkozás póttermínusa épp a holnapi napra szól, csak vissza kell jutnia Ungvárra. Nem akart feltűnést és gyanút kelteni. Ilyen kis városkában mindenki mindenkit ismer. Gyalog indult a szomszédos faluba, csak ott akart felszállni az ungvári buszra. A megállónál egy kis házikó állt. Volt ideje még az indulásig. Betért hát és egy pohár vizet kért. A házban egy zsidó család lakott. Miután vizet ivott, egy ideig még a ház előtt ácsorgott, azt remélte, valaki majd kijön a családtagok közül. Egy idő múlva valóban kijött egy fiatalember. Határozottan elébe állt. „Nézze csak, minden áron át kell jutnom a túlsó oldalra“, és a fejével a szlovák határ felé intett. „Magával azért beszélek nyíltan, mert zsidó. Mondom, át kell jutnom. Jól megfizetem, aki hajlandó átvezetni.“ A fiatalember idegesen körülnézett, nem figyeli-e őket valakit. „Én a testvéremmel átvezetném... De nem ma, se holnap ... Jöjjön el vasárnap délután úgy három óra felé.“ „Rendben van.“ Most már két lehetőséget biztosított magának. Ha nem így, akkor amúgy sikerül átkelnie a határon. Üjra Kohnnál hált meg. A szobát csak délben hagyta el s egyenesen a megbeszélt helyre sietett. Mielőtt elütötte volna a tizenkettőt, a sarkon megjelent a várt férfi és aktatáskájából egy könyvet szedett elő. A könyv ugyan nem kék, de zöld papírba volt csomagolva. Odalépett hozzá és ukránul megkérdezte, hol van itt Ungvárban a keleti vásártér. A német válasz szóról szóra megegyezett a megbeszélt jelszóval: „A nyugati vásártér? Jöjjön velem, megmutatom.“ Együtt mentek ki a parkból és halkan beszélgettek. „Elvezetlek a szállodába, ahol rendbehozod magad és az esti gyorsvonattal elutazunk.“ Este természetesen a Miskolc felé induló gyors első osztályú fülkéjében foglaltak helyet. Miskolcról ugyancsak gyorssal kellett volna tovább utazniok Losonc felé. A kupéban velük szemben magyar katonatisztek ültek. Igyekezett úgy viselkedni, mint utitársa, minden kényszeredettség és aggodalom nélkül társalgott. Ügy festettek, mint két jóravaló rokon: egy inteligens budapesti fiatalember és falusi bácsikája. Mikor Losoncra értek, megállapították, hogy a gyors már elment. Nem maradt más hátra, minthogy az állomás körül ácsorogjanak, vagy a váróteremben szundikáljanak. Nem engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy türelmetlenek legyenek... A portás odajött a fiatalemberhez és ajánlást tett: „Miért hagyja, hogy a bácsikája itt ácso- rogjon a hidegben? Szerzek jó éjjeli szállást.“ Hogy ne legyenek oly sokáig szem előtt, nekiindultak a városnak. Agyon akarták csapni valahol az időt. Nem találtak nyitva alkalmasabb helyet, csak a városi fürdőt. Simán és a terv szerint értek Fülekre, onnan pedig egy Pokorádi nevű maradékbirtokoshoz. Épp legjobbkor érkeztek — disznóöléskor ... Már a karácsonyi ünnepekre készülődtek. Ugyan, hol lesz ő karácsonykor? Bizonyára otthon, övéi között ... Estig a birtokon maradtak. Mikor ott ültek a szobában a terített asztal mellett, valaki váratlanul megzörgette az ablakot: „Nyissák ki! A csendőrség!“ A maradékbirtokosra tekintett, s arcát fürkészte, vajon nem ő árulta-e el őket. Mikor azt látta, hogy a birtokos nyugodtan kanalazza a levest, kíváncsian az ablak felé fordult... Az üvegen át a cseléd kárörvendő arca vigyorgott be. „A szolgám magyar. Sejti, hogy összeköttetésben állok szlovákiai emberekkel,
