Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Duba Gyula: Tükrök
résznek, japán gésának? Mennyi ragyagó lehetőség a számára, hogy tündököljön. A japán gésánál maradtunk. Én sötétkék ruhában leszek, pillangónyakkendővel — olyan művészies, mondta a feleségem — keskeny fekete, álarcban. — A ruháimat majd egy színész ismerősömtől kölcsönzőm — ragyogott az asz- szonyom. Azonnal felhívom őt, megbeszélem vele és holnap délután elfutok hozzá a színházba. Hirtelen rádöbbentem, mennyi ismerőse van. Színészek, orvosok, mérnökök. Csupa olyan ember, akinek pánze van és intenzíven éli az életét. Az örömöket meg ösztönös szívóssággal keresi, mint Pista. Elgondolkozva néztem. — Tudod, hogy néha szinte féltékeny vagyok a múltadra. Az ismerőseid miatt... — Ne légy! Nincs rá okod. Az ismerősök jönnek, felvillannak az ember közelében, barátságossá melegítik a magány, az unalom zimankóját és eltűnnek. Nyomuk sem marad. — Éppen azért. Szomorú lett. — Képesnek ... képesnek tartanál, hogy ... hogy... — Az ember vágyainak a határát a lehetőségei szabják meg. Elragadó asszony vagy, a lehetőségeid korlátlanok. Kis híján sírva fakadt. — Nem érdemiem, hogy így beszélj velem. Tudnod kell... érezned kell.. . hogy csak téged szeretlek. Jobban már nem tudlak szeretni. .. Átkaroltam, úgy babusgattam. — Persze, persze, csacsikám, csak tréfáltam, bocsáss meg! Egy pillanatra megnyugodtam, aztán megrémültem. Mi van velem? A jövőben is kénytelen lennék hasonló hűség fogadalmakat kényszeríteni ki a feleségemből? Aki úgy szeret, ahogy asszony csak szeretni tud? Őrület. Soha többé nem szabad megtörténnie! Másnap elhozta a ruhákat, színes selyemnadrágot, apró papucskákat és nagymintás kimonót. Azonnal fel is öltözött. Nagyszerűen illett neki minden. Ösztönös büszkeséggel járt a szobában fel-alá és kacérul felémnézett. — Valódi gésa — dicsértem — elragadó . .. — Jaj csak már itt lenne... — suttogta. Szombaton délután Zsuzsával nem lehetett beszélni. A várakozás és a készülődés lázában élt. Manikűrre ment, belakkoztatta a körmeit. Több mint egy óráig ült a fodrásznál, tornyos kontyot csináltatott magának. A városban járt hosszú hajtűk után, amelyek végén fehér színes csontgomb díszeleg. Múlhatatlanul szükséges holmik egy gésa számára. Vacsora után nagy gonddal öltözni kezdett. Állandóan utánam kiáltott. — Zoli, gyere be jó lesz ez így? Zoli, gyere nézd meg a kimonómat, nem hosszú? Szakszerűen hozzászóltam a hajtűihez, a papucskájához, dicsértem a frizuráját és a rúzs színét. — Édes férj vagy — csókolgatott — mindent tudsz ... mindenhez értesz. Te ... te okosom ... Csengett a telefon. Én veszem fel a hallgatót. — Halló, tessék! — Halló, kérem Zsuzsát... azaz Kádir- nét... Szótlanul intek és átadom a hallgatót. — Halló, itt Kádárné ... szervusz ... persze, hogy megyünk, fél óra múlva ott vagyunk! Igen, jelmezben leszek ... úgy örülök az estének . .. — Ki volt ez? — Laci, az egyik kollégám. Együtt végeztünk a főiskolán. Nagyon csinos és kellemes fiú, szimpatikus munkatárs. — Szóval várnak? — Hát persze, csacsikám! Engem mindenki kedvel az üzemben. A feleségemet mindenki kedveli. Furcsa. Mi az hogy kedveli? A szép nők, úgy látszik, sosem tudnak egészen közömbösek lenni az érdeklődéssel és a vággyal szemben, amely minden oldalról feléjük árad. Érzem, tudom, hogy Zsuzsával kapcsolatban nincs jogom és alapom így gondolkodni, de tehetetlen vagyok a saját gondolataimmal szemben, a prédájuk vagyok. Nem tudok elmenekülni önmagam elől. Csak legyen erőm legyőzni ezt a kishitűséget ... óh csak lenne erőm .. . — Kész vagyok, mehetünk — lépett ki Zsuzsa a fürdőszobából. A kimonójára télikabátot vett, estélyi ruháját papírba csomagolva a karján vitte. — Megfázol ebben a lenge öltözetben. S a papucsaid? Benne maradnak a hóban. Húzz inkább cipőt! És jobb lesz ha taxival megyünk. Tíz perc múlva feketén csillogó Tatra 603-as állt a házunk előtt. A néhány perces út csupa sistergő izgalom, csupa boldog várakozás. Jaj csak fel ne ismerjék a jelmezében!
