Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Duba Gyula: Tükrök
r.ek feszült, szinte hozzátapadt. Az asszony, aki még talán abba sem hagyta a kacagást, a váratlan lökéstől nagy ívben kizuhant a kocsiból és fejre esett. Nem is vonaglott meg, — a nyakcsigolyája tört el — úgy maradt mozdulatlanul, kissé összekuporodva, mintha az oldalán aludna az árokparti selymes, zöld fűben. Az autó átugrotta a sáncot — távoli szemlélőnek úgy tűnt volna, átrepülte — messze befutott az emberderékig érő búzatábla közepébe és megállt. Széles nyom maradt utána a gabonában, a hűtőjére kalászok, kék búzavirágok és pipacsok tapadtak. A sebességmérő órában megszakadhatott valami, mert az elefántcsontszínű mutató nem futott vissza a nullára, nem remegett, moccanás nélkül, határozottan megállt a százason, mint az idő folyása a bronzhajú asszony fölött. Mindene fájt a férfinak, de élt. Csak gondolkodni nem tudott. Mi. .. mi ez ... hol van most... mi történt? Homályos ködök vonultak a szeme előtt, gömbök pattantak szét és egyre nagyobbodó körök hulltak darabokra. Szédült, az önkívület határán járt és riadt szemmel bámult bele a távoli nagy sötétségbe. Igen, igen ... a cseresznyefák ... repültek ... az út csillogott... olyan jó érzés rohanni... Igen, de hogyan ... nem volt egyedül. Hol van ő? Lassan eszmélt. Reszkető kézzel tapogatta maga mellett az ülést, de csak egy könnyű, tarka szilonsál akadt az ujjai közé. Hol van ő? Ordítani akart, de csak suttogni tudott. Vadul nekiugrott a kilincsnek és kilökte az ajtót. Tántorogva futott vissza a lehengerelt, zöld búzakalászokon. Meglátta őt. Nagyon fáradt lehet, alszik. Nem, nem akarta meglátni, hogy az asz- szonynak vér folyik a szájából... Ez nem lehet igaz, hiszen olyan szép volt. És igazán, mintha csak aludna! Letérdelt mellé, két kezébe fogta a fejét és maga felé fordította az arcát. A szemét nézte. A szeme nyitva, szürkészöld mint azelőtt, de tört fényű és élettelen. Az arcában semmi vér, csak a rú- zsos szája élénkpiros mint a cseresznye. A forró napsugarak csókja nyomán száradni kezdett a nedves betonút. A pacsirták abba sem hagyták éneküket... Legszívesebben a Grand kávéházba járt. Aránytalan, szögletesfejű, szélesarcú fiú, arcbőre piros, durva, megőrizte parasztifjúsága szélfútta cserzettségét. Termete közepes, haja sima, barna. Húsz éves és az önérzete csapnivaló. Semmije sincs, ami megragadná a figyelmet, még a szeme is színtelen. Csúnya fiú. Tudja ezt, ezért bátortalan. Egy nő sem mondta még neki, hogy szereti. A Grand- ba azért jár szívesen, mert a bejárattal szemben nagy állótükör néz az érkezőkre. Jó tükör, mondja ő, vont képet csinál! Valóban, a tükör kissé megnyújtja az arcát, széles pofacsontjait lágyan lesímítja, vaskos orrát keskennyé, szabályossá varázsolja: elfogadható, majdnem csinos arc néz az érkező csúnya fiúra. Kissé elmosolyodik, de nem néz balra, mert a másik tükör már rossz tükör, laposít, disznófejet és szétvert tömpe orrot villant feléje. Ki tudja meddig marad csúnya fiú? Húsz éves, verseket ír, szép és jó verseket. Az emberek szívesen olvassák verseit, mert okosak, dallamosak, tehetségről beszélnek. Rövidesen még talán ebben az évben önálló kötete jelenik meg. Hol a nő, aki a szemébe nézve ezt mondja neki: Nem vagy csúnya, szép vagy! Férfi vagy! Tudja már, hogy a férfi önmaga képét keresi a nagyvilágban, kutat utána fűben és fában, kősziklák között és agyaghegyek gyomrában, gépével köröket ír miatta a végtelen kék égbolt bársonyára. Azt is tudja, hogy a férfi szükségszerűen keresi önmagát, mert csak akkor tud élni ha megtalálja. Aki nem látja meg önmagát olyan formában, amilyenben szeretné, amilyen az eszményeivel összhangban áll, törpe marad életében. Ő csak a tükrökben talált eddig önmagára, és nem is mindben, csak a jó tükrökben, amelyek kissé megnyújtják az arcot. Huszonnégy éves voltam, egy képeslap szerkesztője. Nagy dolog ha az ember huszonnégy éves korában önálló, pénze, lakása van, ott látja a könyvesboltok kirakataiban a verseskötetét és a másikat most rendezi nyomda alá. Ha mond valamit, nála idősebb emberek komolyan meghallgatják, mérlegelik, igazat adnak neki, vagy vitatkoznak vele.
