Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - Duba Gyula: Tükrök

Elfelejti az ember, hogy ő csúnya fiú. A Granďban nem néz félénk várakozással a jó tükörbe, nem kutatja eszményített vonásai mögött önmagát. Megáll, egyenesen a rossz tükör előtt belékacag és felkiált.

— Na te csúfság, neked már sosem lesz rendesebb fizimiskád! — Megfésülködik és felsiet a lépcsőkön.

A tükrök korszaka módosult. Az évek tapasztalatokat hoztak, a tapasztalatok meg így beszélnek: Mi a tükör? Közönséges üveglap, melynek az egyik oldalát ezüstréteggel vonták be. Egyetlen haszna van, visszaveri a fényt és így láthatóvá teszi az elébe tartott tárgyak képét. Van ellenben egy nagy fogyatékossága. Csak a külsőt mutatja, a ruhát, a hajat, a bőrt az arc színét, csak a takarót, mely mögött a nemesebb anyagok rejtőznek.

Az ősember talán üvöltött a gyönyörűségtől, amikor megpillantotta az arcát a tó vizében. A bakfisnak és a hiú asszonynak legjobb barátja a tükör és a húsz éves, pattanásos arcú csúnya fiú fél a rossz tükröktől. A férfi más, a férfi a mélyben kutat, lefejti a burkokat a lényeg után, a valót akarja megismerni. Az üvegtükrök nem felelnek meg neki, kezdetleges, szegényes eszközei az önmegismerésnek. Olyanok mint az egyszerű nagyítóüveg, az elektronmikroszkópok korszakában.

Jobb, tökéletesebb tükreink vannak már nekünk — az emberi szemek. Ezek is tükrök! A legtökéletesebb tükrök a világon. És a valót mutatják. A lényeget.

Nézz bele egy ember szemébe, keresd meg a szivárványhártyán a visszatükröződő képedet és meglátod, szép, emberséges ember vagy-e, vagy csúnya, rút. Minél több ember szemében látod magadat szépnek, annál többet érsz. S ha kínoz a kétely és bizonyosságra vágyói, keress egy nőt, aki világos nappal a szemedbe néz, megcsókol és te szépnek látod magadat a szemében, akárcsak valamikor a jó tükörben.

Ha megtalálod, annak a nőnek te érsz a legtöbbet a világon.

— Zoli, ma kiugrunk Szencre úszni egyet, jó? — kiáltott be az ágyból a fürdőszobába a feleségem.

Borotválkoztam.

Hm, Szencre? Pedig délután dolgoznom kellett volna valamit. Szorít a munka minden felől. Csak hát Zsuzsa strandolni akar, úszni és napfürdőzni szeretne.

Elgondolkozva szappanozom az arcomat és bemegyek hozzá a szobába.

Még az ágyban fekszik. Vasárnap van, szép júniusi reggel. Zsuzsa haja kócos, szája festetlen, csillogó szürkészöld a szeme. Szép. Érdek nélkül is, meg amúgy is.

A cikket majd megírom éjszaka, ha ő már elaludt.

— Jó, szivem — mondtam — kimegyünk Szencre.

Felült az ágyban.

— Gyere ide!

Odamentem.

Hajolj le!

Átkarolta a nyakamat és megcsókolta a szappanos számat. Az ő szája is szappanos lett, de nem törölte le.

— Drágám — suttogta — úgy szeretlek ...

Fél éve lesz, hogy házasok vagyunk. Öt hónapja és néhány napja a feleségem Zsuzsa, Pistának, a legjobb barátomnak a volt menyasszonya. Igen, menyasszonya volt. Később ismerkedett meg velem, néhányszor találkoztunk és Pistával szakított.

— A te feleséged akarok lenni! — mondta.

Pistáról a nők azt mondják, férfiszépség. Magas, feketehajú, markáns arcélű. Az asszonyok gondolatvilágában talán a francia férfiak hasonlóak. És persze a filmszínészek.

Nem értettem az egészet. Ma sem értem. Azzal tudom csak magyarázni, hogy nagyon szeretett. Minden magyarázat és indokolás nélkül — szeretett.

Egészen furcsa történet.

Pista huszonhét éves, nőtlen, vegyész- mérnök, autója pénze és sok nőismerőse van.

Egyszer azt mondta.

— Végre megtaláltam Zsuzsát.

Érdekes — mondtam — csakhogy mondjak valamit — talán elveszett, hogy most megtaláltad?

— Nem, de most vettem őt észre.

— Igen, amikor egy nő felbukkan az ismeretlenségből, különleges vonzóerejű uszállyal rendelkezik. Az üstökösök csóvájához hasonlítanám, perzsel és elmúlik.

Szótlanul nézett rám. Nem volt különösen hízelgő véleménye rólam. Azt tartót-