Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
másét! Recht ist, was dem deutschen Volke nützt! Csak ami a német népnek használ, lehet jog és igazság: hangzott a hitlerizmus erkölcsparancsa. Hogy ez az amorális kizárólagosság és felelőtlen tekintetnélküliség mit jelent: megélte Európa, megszenvedte mindenki. De Hitler nem volt véletlen, Gestapós „Európa- rendje", Európa birtoklása nem ad hoc-ötlet- ként, eddig sohsevoltként realizálódott. A 2* Milánótól — Lidicéig. Mi köze Milánónak Lidicéhez? A száztornyú dóm városa, az idegenforgalom gócpontja, a Scala világhíre, mit keresne a kicsi — de pusztulásában óriásra nőtt — Lidice szomszédságában ? Térben messze esnek egymástól, de az idő — 780 év — ha visszanézőn is, mindent egyenlít. Milánó volt az első Lidice, mely mint elrettentő iskolapélda, a német imperializmusnak köszönheti pusztulását. A középkortól napjainkig ezen a síkon Ivelődik a tanulság hídja. A sorsegyezés azonossága, a német hatalmi Európa két cáfolhatatlan pillérét, szégyenfáját döbbenti elénk. Milánó, a harmadik rend egyik korai summájaként, — a városi komunák, az olasz főúri és polgári gazdagság gócpontjaként — vonzotta az imperialista hatalmakat. Egy francia király mondotta egyszer: „Spanyolország királya és én, teljesen egy nézeten vagyunk. Mindketten Milánót akarjuk“. A német-római császárok is ugyanezt akarták. Milánó — a város-köztársaság — Lombardia főhelye — idegen test volt és maradt a harácsoló imperializmusok útjában és elképzelésében. Lázadó volt, lázadó lett és lázadó maradt. Barbarossa- Rőtszakállú — Frigyes kétszer leckéztette meg: először csak a bűnbánók megalázó ingében kellett polgárainak szégyenszemre elvonulni a győztes németek előtt, de másodszor, 1162-ben, földig romboltatta a várost, „mint Titus annak idején Jeruzsálemet". A Hohenstaufok utolsó nagy császára, II. Frigyes, ez a Szicíliában rezidáló, nagystílű és nagyműveltségű középkori német rejtély, még ez is, még ő is, városrombolásban lelte kedvét és Viterbo elpusztulásakor így lelkendezett: „Halálom után csontjaim nem találnának nyugodalmat, ha a várost nem dúlhatnám fel. Egy lábbal a paradicsomban, inkább visszahúznám azt, csakhogy bosszút állhasfak Viterbón". A „Zerstőrungs- Freidigkeit“, ez a patologikus romboló dühkedv már itt és ekkor is a legmagasabb igény prepotenciájából ereďt. A némat-római császár „a világ fejedelme" volt, „a jog és igazság megtestesítője". Freisingi Ottó püspök szerint „a császárt illeti meg az egész világ oltalma... A császár az élő törvény". És ezt Barbarossa Frigyes történetírója Milánó elpusztítása előtt írta! Az előlegezett menlevél itt és így lett német hatalmi specialitás: bűntudatlanító, gátlásszabadító hatalmi sugallat. De itt és így eszmélt a veszélyre a prepo- tencia tekintetnélküliségére Európa többi nemgyökerek mélyebbre és messzebbre nyúlnak. Hitler a középkort szabadította Európára a visszavetítettség minden valóvá erőszakolt irrealitásával ... a középkort minden chiliazmu- sával, csodahitével, tömeghisztériájával és — borzalmával. Rosenberg itt éppúgy megtalálhatta náci teóriává erőszakolt „huszadik századi mítoszát“, mint Hitler jogászai és hóhérai — Lidicét. zete, a Nyugat: a pápa, az olaszok, Anglia és Franciaország. És nem véletlen, hogy itt, a Hohenstaufoknál tettek pontot a német egyeduralmi igény első és döntő megnyilatkozása után. A túlzásban eltorzult és kiáradó birodalmi koncepcióval szemben, Nyugat államai önmagukra eszmélve, önerejüket realizálhatták — nemzetté. Nemzetté váltak, ami a németeknek sosem sikerült. J. Bryce, a Római Szent Birodalomnak, tizenkilencedik századbeli nagy angol történetírója, e kettős lényegét így fogta össze: „A német királyság összeroskadt a római császárság súlya alatt. Egyetemes uralomra törve, Németország feláldozta saját politikai exisztenciáját... Azok, akik más népek nemzeti életét feldúlták, elvesztették a magukét; a német királyság a római császárság terhe alatt sohasem gyűjthetett annyi erőt, hogy zárt monarchiát alkothasson, aminő Európában másutt keletkezett. Ámde“... És most jön a döntő, a máig érő „de“. Épp itt e monstruális hatalmi túlhajtással, ez impe- riális túlfokozással került az eredendő igényméreg a németség vérkeringésébe: „Ámde a római császárság öröksége a germánokat uralkodó népfajjá emelte... A németek, mint Róma tekintélyének birtokosai császári népfaj lettek... s ama dicső hajnal fényessége soha sem tűnt el s nem is fog teljesen eltűnni nevükről." Bryce megállapítását, Wilhelm Scharp, a svéd publicista — a svájci „Die Tat" körkérdésére válaszolva (1946. XII. 1.) — két világháború tanulságaként, már csak egyértelmű veszély-tünetté tudja fokozni: „Szerepet játszani: ez volt a középkor szent római császárepizódja óta a német uralkodó réteg gőg- öröksége. Ezt a felfuvalkodottságot nem szabad új nemzedékekbe oltani.“ Világos: Európa német sorsa azon fordul meg, mennyire és hogy tudja Európa, a világ a méreg elterjedését megakadályozni és mennyiben segíti azt elő. Amikor a Nyugat, önmagát inficiálva, új és legnagyobb nyugati hatalmi valósággá injekciózta a német gőg-örökséget, akkor a Nyugat kivédhetetlenül és cáfolhatatlanul Európa árulójává züllött. A német vezetés európai jogigénye középkori adottság. De az indíték: Nagy Károly, a frank, nem a német, de a római császári címet jelentette. Nagy Károly császári birodalma egy tényleges közösségnek, a kereszténységnek volt a „kardja". Ez a birodalom „Sacrum Impérium“, „Szent Birodalom“ volt. Egy nemzetek
