Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

feletti eszme hordozója így lett a „Római Szent Birodalom“. A pápa a fej és a császár a kard. Ez a keresztény impérium, mint civi- tas Dei, mint istenállam került a köztudatba. Valósága azonban profán harc volt a hegemóniáért: a pápaság és a középkori német császárok örökös küzdelme. De e küzdelemben alakult ki a német birodalmi eszme, mely a történelmi jogcímből, a Római Szent Birodalomból, jogigényt tudatosított az európai hegemóniára. A német választó fejedelmek „római szenátoroknak“ nevezték magukat, a német-római császárválasztásnál esküjük így hangzott: „legjobb belátásunk szerint választjuk meg a keresztény nép világi fejét, a római királyt“: így lettek a németek, „melyek a római birodalom méltóságát örökölték, minden népek felsőbbsége". így realizálódott lassan az, amit Althauf, a nyugati gótok királya germán célként állított fel: „a római nevet elpusztítani, minden római birodalmi földet gót birodalommá változtatni és a gót királyból német császárt csinálni“.

A német császár-királyok: az Ottók, Henrikek, Konrádok és Frigyesek — a szászok, a száliak és Hohenstaufok — pontosan követték ezt a receptet, de már Barbarossa Frigyessel szemben ott áll a pápa háta mögött Európa, és a toulousi zsinaton, 1160-ban, Franciaország, Anglia, Szicília, Spanyolország, Magyarország, Norvégia és Izland képviselői közösen átkozták azt a jogtiprót, aki „minden európai állam szabadságának szorongató ja". Az angol John Salisbury fejezte ki talán a legjobban az akkori Európa felháborodását és németellenességét: „Ki adott megbízatást a németeknek a nemzetek feletti bíráskodás tisztére? Ki adott jogot ezeknek a vad és bárdolatlan embereknek, hogy önkényesen a világ fejének higyjék magukat?" Kik? Önmaguk! II. Frigyes meghatározása szerint „a hódítási jog“. És a bírói tisztre, az önkényes ítélkezésre is önmaguk vállalkoztak. A sommás felelet Milánóban hangzott el: Milánó földdel egyenlítésével, a Lidicénél is nagyobb és emésztőbb lombardiai szégyenfolttal.

De Milánótól Lidicéig még hosszú az út. Ami megmaradt, az a német jogigény, a „hódítási jog“ folyamatossága. Amikor a Hohenstaufo- kat Olaszországban, e meg nem hódoló földön, elérte a végzetük, a németek nem tanultak és nem okultak: történetíróik ide, a ponttevéshez, Konradin lefejezéséhez összpontosítják a birodalmi igény európai revansát. Fr. Stieve közvetlenül Hitler uralomrajutása előtt írja: „Itt süllyedt el a német történelem legbüszkébb gondolata: népünk Európa feletti vezérlő- igényének gondolata". Stieve nem véletlenül lett a nácizmus történetírója: Hitler az Európa feletti vezérlő igényt gyakorolta. És ez igény egyik sugallt legitimációja: a Hohen- stauf-Birodalom. Hans Neumann, a renegát irodalomtörténész, a konjunktúra-lovagok visz- szataszító fortisszimójával kiáltja világgá 1935-ben: „És újra köztünk áll egy Führer,

telítve császáraink dinamikus életformájával... Büszkén és semmiféle realitástól el nem érten ... (figyeljük meg az irrealitásnak ezt a vak lelkes igenlését! F. Z.) ...a legbátrabb, a legmakulátlanabb mindenki közt, és éppen ezért: Vezér! És így fogja az ő lobogó bátorsága nemzetünk ifjúságát formálni, hogy újra megszépüljön és megedződjön, mint egykor a Hohenstaufok ifjúsága, amikor átkeltek a hegyen“. A Führer a mai jog- és eszmeutódai sem ismerhetnek elkötelezőbb célt. A jogigény megmaradt, a jogigény mint örök méreg és örökség. A lefejezett utolsó Hochenstauf és a berlini bunker benzinnel felgyújtott holtteste

— Hitler — hullaméregként állandósult.

A középkori jogigény Konradin után és ellenére is megmaradt, de a „Sacrum Impérium" univerzalitást hordozó nevét lassan kiszorította az önkényes konstrukció: „Heiliges Römi- sches Reich Deutschen Nation", azaz: „Német Nemzeti Szent Római Birodalom". Ez a név, ez a cím a valóságban sohasem létezett. Konrad Burdach, a középkor egyik legjobb ismerője figyelmeztet bennünket: „K. Zeuner arra a meglepő felfedezésre jutott, hogy ez a bevett kifejezés nem a középkor szülötte, csupán a

17. században keletkezett". A visszavetítés ténye minden magyarázatnál jobban fedi fel a cél célzat voltát.

Urai, militáns irányítói jóvoltából, a németség változatlan tragikuma: irrealitása, valóság- idegensége. Ezért konstruál, kompilál szakadatlanul, hol égbenyúlón, hol földrengést idézőn és valósítón. A német idealizmus pontos rendszerekbe fogott bölcselete és a hitlerizmus csak látszatra összehozhatatlan megnyilatkozások; az ideális rendszerek és a totális barbarizmus egy tőből fakadó túlkompenzált - ságok. Az egyezést bizonyító példa: Porosz- ország léte, értelme, mint a modern németséget meghatározó lényegjegy. Poroszország az anorganikus, a nem természetesen adódó, a csinált nemzet történeti példája. Minden megnyilatkozása ennek megfelelően, valóság- idegenségből adódó szélsőség és túlfokozás. Életformája az állandóan pattanásig feszült húr görcse. Fr. W. Foerster, a porosz lényeg e nagy német pedagógus-vétója, ezt ember - idegenségből vezeti le, az univerzális közösségi érzés hiányából, mely a kötelesség-fogalom szentté avatásával csak embert kisebbíthet. Hogy ez valójában mit jelent, azt Ludwig Börne, a múlt századi párizsi emigráns látta meg: „A németek nem tudnak engedelmesség nélkül meglenni és nagyon nehéz eldönteni, miben lelnek nagyobb élvezetet: a parancsolásban, vagy az engedelmességben?" E tényt a nácizmusra vetítve, Albert Maltz, regényében így fogalmazta meg: „Fertőzött nép vagyunk. Hódításra termett fajta. Hetven éve csak ennek élünk... Ne féljen, ha magát besorozzák a hadseregbe, maga is vállat von, és azt mondja: A parancs, az parancs."

A porosz lényeg Európa lényegjegyének — a humanizmusnak — tudatos ellenpólusa. A