Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - Andrej Plávka: Versek

Az utolsó falu álmából felébred, hunyorgó szemében felragyog az élet, ismeretek fénye, mely az embert csalja, messzi színházakba, tarka vigalomba,

Zambezi partján a néger menyegzőre halászni az Arany partnak kék vizére, ragyogó Havana bátor városába,

Tibet fennsíkjára, hol új élet járja, alvó Antarktisnek gyűrödött jegére, büszke piramisok napfényünnepére, májusban Moszkvába, míg a Vörös tér zúg, új ismeret fénye, hívd el ezt a falut, az utolsó fehér fényben égő Zlatá Bánát. Emberész csodája, mely tűfokán bújsz át s elűzöd a régmúlt bálványát és búját, mely ott pislákol a zöld kunyhók füstjében, mint mézeskalácsház sötét meséjében, — űzd el az utolsó lidércet is végre, a kinyúlt mécsbéllel meghal pisla fénye. Haldoklik a múlt már a sistergö méccsel, lefogja szemét a síró rívó fészer, a penészes ima utolsó reménye, míg fia az új kor hajlik csak föléje, szeme fényesebb mint az isten csodája, az aggastyán mellé áll, hogy majd bezárja avult álmaiba, be a földbe mélyen, száz csalódásával, erre várt már régen. Elbúcsúzik tőle hős fia a fénynek, csengő új pénzétől megbillen a mérleg, míg az égbolt fényét darabokra szabja az örökkévalót évekre szakasztva.

Búcsút mond az új kor boszorkánynak, éjnek, mely az új menyecske fürtjében sötétlett mígcsak szemét hazug éden le nem zárta, ősz hajában bújt meg a babóna átka.

Búcsút mond az új kor a múlt vén lovának, megszámlálja fogát kehes táltosának, hályogos szemében századoknak átkát látja, hogy ráveti büszke pillantását s ne hogy megsajnálja s bátorságát vessze, elindul a jövőt hirdető hegyekbe.

Zlatá Baňa, te is nyisd tágra a szemed, eddig kín, lator és halál fenyegetett, fényt csak akkor láttál, mikor házad égett, azt is átok nyomta, nem jutott kincs néked, ám el nem vehették soha a bizalmad s igazságra váró szívedet nem adtad.

A völgyből érkeztem, hol kemény gránitban alszik Tátra méhe, ám az idő itt van, népem már a szárnyát repülésre tárja:

Szabó Gyula metszete