Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - Andrej Plávka: Versek

fehér galambsereg, hogy útját vigyázza korának, mely az elátkozott költészet előtt nyit most ajtót, mesés-csodaszépet — sóhajtok, mint szűzlány, kinek vággyal égve anyaság titkáról csodát vár a vére.

Szívem ég az örök költőnek szívével, míg éltem engedi, új émberi ésszel bekopogok oda, hol a szív csak sajgott s csillagról álmodtak vágyó sóhajtások.

Míg népem zavaros ködből szőtte álmát s alázatos hitre bízta boldogságát s míg fájdalmas terhét botladozva vitte, reményét meztelen sziklába vetette.

Remények reménye, vágyak kősziklája, sovány zabuk rád hullt s bizony mindhiába ... nyomorúság zabja, nefelejts szépsége, kék égboltnak gyöngye, szemünk könnypergése, s daloltunk, hogy a dal oltsa fájdalmunkat, de a vágy és harag mind mind visszahulltak ránk a hegy méhéből, mely figyelt ijesztve, hol viharzó dühhel, hol meg szégyenkezve.

De népem a völgyben fájdalmát feledte, századokon át csak telt a nyomor kelyhe.

Nem keresi álmát fellegekre nézve, sorsát alázattal nem bízza az égre, reménye nem hált meg gyenge nefelejcsen, egek záporában, bánatbafeledten, zúgó erdő mélyén növekedő cserje: rügyet hajtott, lombot s növekedett egyre.

Nem feledte vágyát, hisz sziklába véste, hadd váljék erővé elrejtett reménye.

Bár a nagyvilágot bejárta a lába, á darab eget, mit látott falujában, melyen még halovány csillagfény se lobban, vén fák állják útját, sűrű sötét lombbal — elvitte magával, rétre terítette, a nap lezárt száját széjjelfeszítette, magot vetek most az új idő földjébe, nem imádsággal és nem bús álázattál de szikrázó fénnyel s nem parancsol abban senki, hogy a napba nézzünk

...................

( Részlet)

Farkas Jenő fordítása