Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - FIGYELŐ - Bartha Tibor: Egy lírai riportsorozatról
lönösen megható a rongyos kis Palkó képe, amint a hajlotthátú tüdőbetegek felé nyújtja kérő kezeit. Fraňo Kráľ ifjúsági regényeinek újrakiadása mindenképpen helyes és szükséges, a szlovák-magyar kulturális kapcsolatok ápolásán kívül azért is, mert figyelmeztet arra, amiről ifjúságunknak egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkeznie: a múltról, s azokról az írókról, akik tollúkkal harcoltak azért, hogy a Tátra alatt ne legyen többé úr a nyomorúság. Egy lírai riportsorozatró) Barsi Imre: Barangolás holnapországban Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960. Barsi Imre a Szovjetunióban tett útjának leírásával újabb tanulságos kötettel gyarapította riportirodalmunkat. A Szlovákiai Szép- irodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent műve a negyedik riportkötetünk. (Szabó Béla: A mocsár és láp helyén, Méry: Tizenhat nap a Szovjetunióban, Mács József: Pipafüstben). Sajnos, helyszűke miatt nem áll módomban összehasonlítást tenni a Barsi könyve előtt megjelent riportkötetekkel, — pedig erre különösen Méry írásai nyújtanának jó anyagot — és nem is adhatunk részletes elemzést a szerző művéről, jóllehet megérdemelné. Az összehasonlítás főképp Barsi számára nem lenne közömbös. Helyesen állapítja meg Móricz Zsigmond, hogy a riport egyik legfontosabb eleme a „tárgyilagos, részrehajlástalan és leplezetlen igazság“ kimondása. Móricz e megállapítása a téma helyes és megfontolt kiválasztása inti a riportert. A riporttéma akkor helyes, ha tipikus, időszerű, friss, és ha fontos, érdekes vagy tanulságos mondanivalót tartalmaz. A riportot a novellától és általában a szépprózától éles határvonal választja el, s ezt a határvonalat az ábrázolás módja adja. Szükséges erre kitérnünk, mert lapjainkban,- s Barsi riportjaiban is — gyakran találkozunk olyan riportokkal, amelyek téma- választása helytelen. Vékony, alig kilencven oldalas riportkötete a Szovjetunióban tapasztaltakat tárja az olvasó elé, tehát olyan anyagot dolgoz fel, amely joggal tart igényt az olvasó érdeklődésére. Az élénk színekkel megrajzolt és pátosszal áthatott riportokból meggyőző erővel bontakozik ki a kommunista holnapot építő ország jelene, múltja és jövője. Az egyes riportok nagyobb részt útleírásokból, tárgyilagos tudósításokból, történelmi események és a szerző élményeinek hűséges elbeszéléseiből állnak. A Barangolás Holnapországban szerzője anyaggyűjtő munkáját még utazása előtt itthon megkezdte. Az útközben végzett anyaggyűjtő munkája azonban eléggé hiányos. Ha az olvasó a kötet utolsó riportjának a végére ér, bizonyos hiányérzettel s talán ezekkel a szavakkal teszi le a könyvet: „Kár, hogy nem írt a szerző többet.“ Barsi ügyes és csiszolt tollú riporter, innét van, hogy az olvasó szívesen olvassa írásait. De az olvasóban támadt hiányérzetnek más oka is van. Mi okozza ezt a hiányérzetet, mi hiányzik a riportból? Elsősorban a mai szovjet ember, a hétköznapok egy-egy hősének bemutatása. Az egész riportsorozatban alig találunk párbeszédet. Sőt konkrét párbeszédet nem is találunk. Barsi egyszer már járt a Szovjetunióban, közvetlenül a második világháború befejezése után. Nem lett volna érdektelen az olvasó számára, ha a szerző párhuzamot von az első szovjetunióbeli útján és a második ottlétekor tapasztaltak között. Nem részletező, elemző összehasonlításra gondolunk, (ezt a riport műfaja nem tűri) csak arra, hogy tanulságos lett volna, ha a könyv szerzője jobban rámutat arra a világtörténelemben példátlan gyors- ütemű fejlődésére, amelyen a Szovjetunió az elmúlt évtized alatt keresztülment. Az összehasonlítás lehetőségét nem aknázta ki eléggé a szerző. A riportsorozat szerkezeti felépítése megfontolt, jól megtervezett munkáról tanúskodik. A kötetet a Tengerek emléke — emlékek tengere című írás vezeti be, melyben a szerző megkapó módon gyermekkori emlékeiből, vágyaiból kiindulva jut el a vágyak beteljesülésének leírásáig. Bevezető riportja további részéhez ezután ügyesen kapcsolja azokat a tapasztalatokat, melyeket a szovjetunióbeli útja során szerzett. A bevezetőt kilenc riport követi, majd a kilenc riport Útban hazafelé című része lezárja az összefüggő sorozatot. Az ezt követő utolsó, Amit még el kell mondanom című írás utószónak tekinthető. Ebben a szerző szintézist igyekszik adni, összegezni az elmondottak lényegét. Az egyes riportok szerkezeti felépítése, az anyag elrendezése és feldolgozása már nem oly sikerült, mint az egész sorozaté. A szerBartha Tibor
