Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Farkasok közt védetten
fegyveres hatalmi fölényét. B etl e n Oszkár Bucihenwaldnaplójában — „Élet a halál földjén“ — az egyik fogoly felkiált: „Az embert elhagyja a türelme“, de a válasz helyreüti a rezignáló kifakadást: „A türelme? Lehet. De az embersége sose hagyja el.“ Az emberség a közösségtudat, az ellenállás összetartó cementjé. A szocialista humanizmus a kommunista foglyokban ezért jelentette a segítő szolidaritás és antifasiszta tudat köteles- ségmakszimumát: „Ha élve kikerülünk ezekből a táborokból, úgy kell kikerülnünk, hogy ezek a tízezrek, mégha politikai ellenfeleink is vannak köztünk, olyan véleményt mondjanak rólunk, amelyért a pártnak nem kell majd szégyenkeznie“. Mondhatná valaki: ez a kommunista önvallomása, önhitsége, de mit mondanak a más hiten levők, hogy látták, hogy vették ezt a példaadást? Elfogulatlan tanút idézünk: az egyszerűség és jóság csendes német humanistáját, Ernst Wiecher t-et, akit a hitleriz- mus tett lázadóvá és bírt szólásra, kiállásra is avatott kiáltó messzehangzó és világító példává; Ernst Wiechertet, az írót idézzük, aki a müncheni egyetemi ifjúsághoz intézett beszéde miatt került a buchenwaldi koncentrációs táborba. (A Wichert-ügy részleteit lásd „A béke igazában: 237—246). Wiechert „Totenwald" (Halálerdő) címen szintén megírta buchenwaldi élményeit. Itt olvassuk a kommunista Josef Bieselről írt jellemrajzát: „Minden ujonnan-jöttet felkarolt... Még mielőtt megszólalt volna, már szétajándékozta végtelen és rendíthetetlen nyugalmát, vigasztaló és bizalmat keltő nyugodtságát.. . Ő volt a kőszikla ... A rejtélyek és borzalmak itteni világában ő volt a Nagy Bajtárs... az óriás, aki lejött a hegyekről, amikor a legnagyobb volt a szükség, amikor a gond ellepte a szemeinket; egy kommunista, egy „hazaáruló“, egy „Untermensch“, „aljember“: hű megingathatatlan, önzetlen és nemeslelkű, aki legkisebb mozdulatában, rongyolódó ruháiban többet ér és tiszteletreméltóbb, mint azok összessége, akik a drótsövények mögé juttatták.“ Himnusz! Az emberség valósága a realitást himnikusan intonálhatja. Egy ember jócseleke- deiteinek összesége itt az atmoszférában, az emberség kőszikla-erejű valóságát jelenti. A fasizmus embertelenségével szemben az emberség (kockázatos bátorságot kívánt. Humánumot a legmagasabb hatványon: az önfeláldozás bátorságát. Csak aki életét elveszti, nyerheti el azt, olvasható valahol az Új Testámentumban. Petőfi verse ugyanezt sugallja: „Százszorta inkább életedet Tagadd meg, mint magad, Hadd vesszen el az élet, Ha a becsület marad". A koncentrációs táborban profán szentek születtek. Németh Géza novellája Else Krug esetét meséli el a maupassant-i „Gömböc“ borzalmasabb és mégis felemelő és megrendítő változatát. Else Krug miint prostituált került a ravensbrücki női táborba. Utcanőkből és hivatásos bűnözőkből rekrutálódtak a legkegyetlenebb kápók. Else is munkavezető lett és lopott, lophatott, mint a többi, azzal a különbséggel, hogy ő az összelopdosott élelmiszert este szétosztotta barakkja éhezői között. Rájöttek, összeverték és bunkerbe dobták. A parancsnok azonban elengedi büntetését, ha fogolytársain végrehajtja a botbüntetéseket. „Nem. Én sose fogom megütni egy fogolytársamat“. A gázkamra elé cipelik: mégegyszer megismétlik az ajánlatot. Még megmenekülhet, de Else hajthatatlan maradt, „s egyenes léptekkel, felemelt fejjel bement a gázkamrába“. A humánum, ha igaz, türelempróbánál és toleranciánál többet jelent, mert többet kíván. A humánum: a lelkiismeret próbatétje. Az emberség tettét a vagy-vagy válaszútja határozza meg. De a válaszutak néha úgy összetorlódnak, és a vagy-vagyot az embertelenség aktorai akarattal úgy összezavarják, hogy az emberség ájultságra vagy hiábavaló önfeláldozásra van ítélve. K e s z i Imre regényében, az „Elysium“-ban találunk egy ilyen ördögin sterilizált szigetelést. „Életek ezrei pusztulásának nyarán ...“, 1944-ben a zsidó deportálás során, a csendőrök a pesti utcán elfognak egy tízéves kisfiút: Szekeres Gyurkát. Apja ismert tudós és így nem csoda, ha mindent és mindenkit megmozgatnak, hogy a fiút kimentsék. Zsámboky, nyugalmazott tanácsos ilyen célból megy az ez ügyben dönteni hivatott legfőbb illetékeshez, Komoróczy csendőrezredeshez, aki hajlandó a kisfiút elengedni“, ha a gyermek helyett egy fizikai munkára rátermettebb egyént“ bocsát a tanácsos rendelkezésére. Amikor a tanácsos felháborodottan tiltakozik e lehetetlen megoldás ellen, a csendőrezredes ördögin cinikus leckéztetésbe fog: „Méltoztassék talán végighallgatni néhány szót az ön álláspontja lehetetlenségéről. Az ú. n. humanizmus lehetetlenségéről.. . Mesterségem lényege: harc az ú. n. humanizmus minden formája és vállfaja ellen. Ezért vagyok itt. Ez háború idején különösen fontos... Ilyenkor nem szabad, hogy az embernek a karjába kapaszkodjék ez a humanizmus, ez a nyálkás hínár, vagy miféle... Én az ön személyét feltétlenül tisztelem. Ezek az elvei... Ez nem ön, ez a humanizmus. Ön most egy típust képvisel és. . . ez nem önnek való. A felelősség nem önnek való. Hiszen ön rendes ember, nem brutális állat, nem kakastollas gyilkos. Ön humanista. .. Ügy ejtem ki ezt a szót, mintha azt mondanám, bocsánat, hogy takony... Ön veszedelmes humanista volna, ha nem tudnám, mi az, amivel minden humanistát, legyen az akármilyen ön- és közveszélyes, ártalmatlanná lehet tenni. Azzal, hogy választásra kényszerítik. A humanistát nem puskával lövik, hanem azzal, hogy vagy-vagy“. Zsámkoky azonnal határoz és ezzel belép a felállított csapdába: „Nem, ezredes úr! Itt