Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Farkasok közt védetten

Egy éjjel a maquisard-ok rajtaütéssel ki­szabadítják a börtönből halálraítélt társaikat. Gyorsan fel a teherautókra és el! A hegyi partizántáborba érve, döbbent meglepetéssel látják, hogy a nagy sietségben, zűrzavarban egy emberrel, egy fogollyal többet hoztak ki a börtönből. Egy ismeretlent. A partizántá­borba idegen került: X-tényező, aki kenyér­pusztítótól spicliig minden lehet. A „pasas“ gyüge ütődött ember, amolyan falu bolondja, vigyorgó mosolygó, igyekvő háziállat. Ki le­het? Mi lehet? Honnan jött és hogy került börtönbe? És mit csináljanak vele? Használ­ni nem használ, különc, tehertétel, de ártani árthat. Ha elengedik, bárgyú őszinteségében készséggel mutatja meg bárkinek a táborhoz vezető utat. Áruló lehet akaratlanul is. Ve­szély, akit el kell takarítani az útból: „30 élet függ a hülyeségétől.“ A párt közben kinyo­mozza a „pasas“ kilétét, és akkor kisül, hogy a jámbor gojhó — kéjgyilkos. A párt kiadja az utasítást: likvidálni. És ezen a ponton indul meg a harc egy ember, egy ilyen ember életéért. A pártutasítással szembeszállók szó­szólója Thomas, a tanító, Jean Jaurés-re hi­vatkozik, aki szerint minden emberi lényben, még a legutolsóban is pislákol egy kis láng a lélek mélyén „és hogy ezért lehet és kell rá- fujni, hogy élesztgessük a lélek nagy lángját, nem pedig, hogy eloltsuk“. Thomas a kéjgyil­kosságot is mentegetőn magyarázza: ez a sze­rencsétlen flótás mindenki gúnyja, hahotája és hajszoltja volt. Ha ránevetett a lányokra, azok sikítva rohantak el. Szeretetet, szerelmet, melegséget sose ismert, női testhez sose ért, rizmus, a háború. Az emberségéből felébredt, felébresztett német csak így válhatott az er­kölcsileg elaltatott ember mintaképévé. Min­takatona lett és — kéjgyilkos! „Kéjjel ölt, nemcsak parancsra“: ez a Radnóti-strófa mo­noton refrénként csap ki a náci gonosztettek megállíthatatlan folyamatosságából. A fasiz­mus háborúja: a tudatos, a rendszeres ember­likvidálás, aktoraiban idővel tudatos kéjgyil­kossággá hasonult: természetellenes, céltalan és terméketlen nihilizmussá. A német fasizmus 12 óra után 5 perccel is csak gyilkolni tudott: a Wehrwolfok a megszállók orra előtt akasz­tottak és lőttek agyon antifasisztákat, mely elemésztett, felemésztett maga körül mindent és mindenkit: áldozatot és gyilkost egyaránt. Az emberiségi vonatkozások megszűntével, megbénult minden emberi viszonylat. Az anti­fasizmus ugyanakkor az emberségi viszonylat minden áron való fenntartásán fáradozott. Min­den áron: élet és életek feláldozása árán is: az önfeláldozás vállalásával is. Annyira ment ez az igyekezet, hogyha úgy adódott, pardont és gráciát talált még a — kéjgyilkosnak is. Jean — Pierre Chabrol regényéhez ér­tünk: „Egy emberrel több“. amikor aztán véletlenül benyitott gazdaasz- szonya szobájába, és azt pucéran találta, ráro­hant, leteperte és a sikítást — ijedten, hogy senki meg ne hallja — beléfojtotta. A pasas bűne a társadalom bűne; tette: a kivetettség szerencsétlen gesztusa. És ezt épp a kommu­nista nem büntetheti halállal. És nem tehetik főképpen azért, mert „feszélyez őt kivégez­nünk . .. Nincs bennünk harag vele szemben“. A pártkiküldött kemény igazságokat mond: a forradalmárnak nincs joga, hogy a balsors akármilyen egyéni megnyilvánulása láttán, en­gedjen, a kötelessége „vállalni az egyéni sze­rencsétlenségért is a felelősséget, ha a semmi gyengeséget nem tűrő élethalálharcnak ez a parancsa... Néha úgy járunk el. mint a vad­állatok, de nem vagyunk vadállatok ... Ezt a pasast nem mi ítéltük el, de a helyzet“. És most Thomas az, aki magához veszi a revol­vert és elindul, hogy „elintézze“ a pasast. De a ravaszt nem bírja elhúzni, a „pasas“ ártat­lan mosolya, csetlőbotló igyekvő gyámolta­lansága nem engedi és Thomas elkergeti, futni hagyja. Hogy a lövést meghallják a táborban, fegyverét rásüti egy sütkérező gyíkra, de azt is eltéveszti, majd sírhelyet hántol fel és a rögöket visszahányja. De másnap a „pasas“ újra beállít a táborba: éhes. Kisül minden, a „gasas“ azonban — most már rosszat sejtve — éjszaka megszökik. Thomas hibáját jóvá- teendőn — azonnal nyomába ered, Thomas nyomában — fedezésére, megmentésére — a két főpartizán is útnak ered, és a „pasas­sal“ együtt mindnyájan belerohannak az épp e környéken cirkáló ellenség karjaiba. A pa­2. nincs vagy-vagy. Az egész helyzet alapvetően hamis. Mindez csak rabulisztika. Nem az én választásom hiányos, hanem az ön egész lo­gikája és minden cselekedete ... Ami a hu­manitásra tartozik, közlöm Önnel, hogy téved: a humanista is tud választani. Ön, ígéretéhez képest, lesz szíves a gyermek elengedése ügyében intézkedni. Ami pedig a létszám ki­egészítését illeti, itt vagyok én“. — Az ezre­des hangosan nevetett: — Helyben vagyunk! Szinte tudtam. A humanista egyetlen kiútja! Az önfeláldozás!“. Az önfeláldozás mint gúnyobjektum! Az em­berség véglogikája, mint ördögi számításokba belekalkulált csalétek! Fasizmus, szoldateszka másképp nem láthatja, másképp nem kezel­heti. A háború maga az antihumánum. Fried­rich Gogarten, a német evangélikus teoló­gus mondotta az első világháborúról: „Ha en­nek a háborúnak van valami értelme, akkor az, hogy az embereket felébresztette a humani­tásból.“ A humanizmus mint illúzió: a min­denkori Gogartenek így szállítják az alibit és állítják ki a menleveleket a Hitlerek javára és igazolására! A német antihumánum csira­magja és summája mindenképpen a milita-

Next

/
Oldalképek
Tartalom