Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Farkasok közt védetten

„az igazi tanu“ Radnóti Miklós maradékta­lanul rögzítette a fasizmus háborújának lé­nyeg-igazságát. A humanizmusnak, toleranciának, az ember- ség-prcbának háborúban van egy csalhatatlan mércéje: ki mint bánik a foglyokkal. Kaffka Margit egyik 1916-os írásában („íme az em­ber!“), egy magyar tiszt élményét közvetíti: ütközet után orosz foglyokat számlálnak. „Egy görcsös fa alján látom kényelmesen ül egy jóképű „ellenség“, a törzsnek dűl, és nagy odaadással babrál, sodorgat egy cigarettán. Mars! — kiáltom felé már messziről gépiesen ezt az internacionális szót, melyet oly meg­szokottá tett a háború. De nem hallja meg mindjárt, igen el van foglalva. Most meglá­tott: fölemeli rám kedélyesen csúf kirgiz ké­pét, és elvigyorodik oly örömteljesen, mind a harminckét foga kivilan. Mit örül ez nekem olyan nagyon?... akkor szájába veszi azt az összeázott cigaretta csutkát, rámutat — és folyton azzal a kedves, természetes vigyorral az én szájamra is. Azám! Az én szivarom füstöl: a fickó tüzet kért! Gyorsan és öröm­mel, hogy elértettem — a megszokottság régi, köteles, gépies mozdulatával veszem ki és tar­tom felé kétujjal a szivart. Kissé ügyetlenül, de nagy nyugalommal piszmog vele, erőlkö­dik, szipákol, kezével ernyöz a szélnek ... s én csak tartom, tartom neki türelmesen. Eszem­be se jut, hogy másképp is tehetnék“. Mi az, ami itt e kis semmiségben olyan nagyon meg­fog és megkap? Egy ember, egy tiszt ki nem mondott öröme, hogy ezt is lehet, hogy csak így lehet: „Eszembe se jut, hogy másképp is tehetnék“. Visszatartott szordinós emberség melege itt csap felénk, egy emberi gesztus kiélvezése a háborúban és háború ellenében: az aprólékos, szinte élvező mesélő hang, ezt egyértelműen bizonyítja. „Riadt, apró moso­lyok a „nagy időkről“, glosszálja a jelenséget Kaffka Margit. Én azt írtam a margó szélére: A fogoly fölénye. Neki már jobb, neki már könnyebb: ő kizökkent a háborúból, nem pon­tos géprész többé, nem gyilkos és gyilkolható katona. Ez a fogoly már „csak“ ember. Rá­gyújthat ráérősen, tempósan, piszmogón. És mosolyoghat. A fogoly mosolya: az emberré visszazökkentség fölénye. Az első világháború­ból az orsz fogoly mosoly-fogsora villan fe­lénk. Emlékezzünk vissza: háborús özvegyek­nél a gazdasági munkára kiadott orosz fogoly a világ legtermészetesebb dolgaként foglalta el az elesett magyar férj helyét. Hányan ma­radtak így véglegesen Magyarországban és megfordítva: hány magyar fogoly családfőként Oroszországban! Hitler alatt ilyen „fajgyalá- zásra" még csak gondolni sem lehetett. A má­sodik világháborúban a szovjet fogoly halál­táborok, irtó-lágerek objektuma lett. Tüzet adni egy orosz fogolynak; fogoly, aki egy né­met tiszt szivarjáról gyújt rá nyomorúságos sodrott cigarettájára: ez a helyzet, ilyen lehe­tőség a második világháborúban a képtelen­ségek netovábbja! Az első világháborúban egy ártatlanul el­ítélt orosz fogoly érdekében nyíltan kiállhatott a porosz tábornok és főhadnagya, a zsidó had­bíró és az Írnokká vedlett író. Az első világ­háborúban Bertin szidással úszhatta meg fog­lyokkal való fraternizálását, Hitler és Himmler bírái és paragrafusai e bűnökre már sommás halálbüntetéssel feleltek. Aki vizet adott fog­lyoknak, kenyeret dugott titokban a markukba, vagy elszabotált egy büntetést: életével fize­tett jócselekedetéért. Jóság, szeretet, ember­ség a fasizmus lényegéből adódón, halálos de- liktimokká degredálódtak. A kriminalitás fő­ismérve az emberség lett. Hitler háborújában nem volt, nem. lehetett különbség kül- és belfog lyok között. A koncentrációs táborok egyformán büntették és fogyasztották a szov­jet és lengyel, az angol és francia, a norvég, dán, belga és holland, a cseh, szlovák és olasz, a magyar, szerb és görög, a román és bolgár, a zsidó és — német foglyokat. Egyformák voltak, egyformák lettek: a fasizmus ember­telensége halálos egyenletbe erőszakolta ösz- szes ellenfeleit. De a halálos szorítás anti- fasizmust erősített: emberség, szolidaritás ra­gyogó erkölcsi példáit. Jákob Wassermann, a német regény­író, a huszas évek elején svédországi kőrút­ján előadást tartott a humanizmusról: „A hu­manitás főismérve a félelemnélküliség. Azt tenni, amit a belső törvény közvetlen paran­csol: ehhez bátorság kell, mégha ez a csele­kedet csak abban merül is ki, hogy megőriz­zük emberi méltóságainkat... A rabság gyává­kat teremt, és gyávaságban' és félelemben a humanizmus kiszárad, elpusztul“. Hitler az el­lenkezőjét állította: „A humanizmus a félelem és a gyávaság keveréke“. Kinek van igaza? Az antifasizmus a megmondhatója, a koncentrá­ciós tábor a tudója. Ez volt az ember tömeges rabbá-ejtésének, féreggé-kényszerítésének, az ember minden napjának, minden órájának és minden percének eddig elért embertelenségi mélyfoka. Az emberek őszi légyként hulltak és úgy égtek, mint a fatuskók, és mégis em­berek maradtak és hitükben maradtak és em­berségükben világító csillagként ragyogtak a legsötétebb éjszakában is. Az antifasizmus egyik legnagyobb regénytettének, Anna S e g- he r s „Hetedik kereszt"-jenek végsorai kinyi­latkoztató egyszerűségükben elemésztik a ha­láltáborok egész borzalom-gigantikáját: „Mind­annyian éreztük, hogy a külső hatalmak mi­lyen mélyen és iszonyatosan gázolhatnak bele az ember életébe, lelke legbensejébe, de azt is éreztük, hogy a lélek mélyén lakozik valami megfoghatatlan és sérthetetlen“. Fichte mondotta: „Ha egy jó ember el­szánt és következetes, akkor erősebb, mint száz rossz ember“. A második világháborúban egy antifasiszta, száz fasisztánál nagyobb er­kölcsi potenciát jelenthetett. A nyomás oly erős volt, hogy az így és itt kovácsolódó em- berségi ellenállás példadásában felülmúlhatta és elemészthette a rabtartók terrorját és

Next

/
Oldalképek
Tartalom