Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - Egri Viktor: Tűzpróba
den rossz és gonosz ebben a rühös világban, muszáj szétverni, ütni az asz- szonyt, verni a gyerekeket, a koloncokat, amelyek megkötik, hogy belefullad és megdöglik. Anna hajába kapott, és egy rántással ledöntötte a földre. A karjával már nem érhette el, hát vad haraggal belérúgott. — Kelj fel, te...! Hirtelen kivágódott az ajtó. A kis Iván halotthalványan meredt az apjára, a konyhaszekrényhez rohant, és felrántotta fiókját. Anna felsikoltott. Megint ott a kés a fiú kezében. A rettegés talpra ugratta. — Ne! — kapta el Iván karját. Már hárman dulakodtak, értelmetlenül sival- kodva, s ordítva freccsent a szó, a jaj; kétségbeesett sikoltással egy gyerekszájból, hörögve és dühödten az örjöngő férfi torkából, és kônýôrgô rémült lihegéssel az asszony ajkáról. Az eszeveszett lárma, a székcsapkodás és edénycsörömpölés becsődítette a konyhába a szomszédokat. Mikó, egy markos tenyerű, testes szállítómunkás szétválasztotta őket. — Ember, térjen észre!... Agyonüti a feleségét! — Mi köze hozzá? ... Az én feleségem, azt teszem vele, amit akarok — üvöltött fel Péter, és keze a békítő ember felé lendült. — Hagyja abba, Takács úr, különben móresre tanítom — hárította el Mikó félkézzel az ütést, és gyakorlott mozdulatokkal nyomta, taszította Pétert a szobába. Látszott a fellépésén, hogy nem először avatkozik Takácsék házaséletébe. — Átvisszük a gyerekeket hozzánk — mondta aztán Annának. — Reggel rendet teremtünk ... Elmegyek magával a rendőrségre, ha egyedül fél elmenni. Nem tűrhetjük ezt tovább, hisz egyszer még agyonüti. — Köszönöm, szomszéd — rebegte Anna és törülgetni kezdte arcáról a vért. — Maga ne köszöngessen. Tegye meg végre, amit tennie kell — mondta Mikó és intett az ajtóban álló feleségének, hogy vezesse ki a két halálra rémült, zokogó gyereket. Bent a szobában már horkolva aludt a részeg, mint aki semmiről sem tud és semmiről nem tehet. Ruhástul feküdt az ágyon, ahogy a szomszéd odaborította. Kint a konyhában Anna összeszedegette a cserepeket, helyére tolta az asztalt, a székeket. Rendet kell teremtenie — igaza van Mikónak, a szomszédnak... Igaza van abban is, hogy meg kell tennie végre!... Mit is?... Mikó természetesen nem tudja, másra gondol... Reggel ösz- szecsomagol, elviszi a gyerekeket... Hová? Nem tudja még, majd a gyárban megmondják ... De előbb megjelöli őt... úgy megjelöli, hogy haláláig megemlegeti. A halántékán lüktetett az ér, majd megpattant. Kimondhatatlan düh és elkeseredettség tépte, marcangolta, hogy kínjában ajkába harapott. Könnyek öntötték el a szemét, hangtalanul sírt, lerogyott egy székre, mintha minden erő kifolyt volna a csontjaiból, olyan gyenge lett egyszerre, s reszketett a hidegtől és iszonyú félelmében. A kredenc alján ott az üveg. Régóta ott van, egy teljes esztendeje ... de sohasem volt ereje megtenni... Most is iszonyú gyengeség hozza verejtékbe, mégis odavánszorog a szekrényhez. Amint ujjai odaérnek az üveg nyakába, egyszerre megkeményedik, és hihetetlen erő tér beléje. Senki sem foghatja le a kezét: meg kell büntetnie! Bent felkattantotta a villanyt... Az utolsó pillanatban talán mégis visszarettent volna, de ahogy meglátta az ember sáros cipőjét a tiszta ágyneműn, s arcát megcsapta a szájából áradó émelyítő bűz, egyetlen vad mozdulattal az arcára locs- csantotta a vitriolt. 2. Másfél esztendőre ítélték el. Enyhítő körülménynek tudták be, hogy felindult lelkiállapotban követte el tettét és férje nem vesztette el szeme világát. Még ott a börtönben hallotta, hogy Pétert soká ápolták a kórházban; elcsúfított arcát bőrátültetéssel valahogy rendbe hozták, de olyan, mintha tüzes pofonokat mértek volna rá: ijesztő ránézni, úgy megcsunyult. — így jó, ezt akarta: megbüntette! — mondta magában elégedetten. Tizennégy hónap múlva kifogástalan magaviselete kisegítette a börtönből. Első útja régi otthonába vezette. Péter húga lakott most ott családostul. Vasúti kalauz
