Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Útinapló
Pár nappal ezelőtt egy szőke kislány mondta ugyanúgy, innen Kecsőtől negyven kilométerre Lúcskán. A gép furfangja, zörgése, gyors munkája csábítja a jövendő varrónőket. A gépé. És ki tudja, talán öt év múlva, a kis Székely Piroska veszekedik majd, hogy a drága gépet, az elevátort ne hagyják kint telelni a Bábakő tetején. Nem kár az egy tűért. Még tizet sem kell sajnálni. „Cinege madár hol voltál ? Lencsét, borsót kapálni“ . .. mondja a gyermekdal. A végén meg valahogy így: „Hátha tűd eltörik? Ejnye, ejnye, be búsíts!“ Most fűreszt reszelget a cinegemadár itt a Cipódombon. Még messze az idő, amikor így szól a füttye: Kiscipő, kiscipő. A kertek szilvafáin fenn maradt a termés. Aszalódik. A cinkéknek sem kell. Kemény a fagytól. Csodálkozom a fán felejtett termésen, mert Felső-Gömör vidékén szeretik a „keményitalt“. A párolt szilvát. Gyártja is bőven Pelsőcön a jól szerkesztett főző, de úgy látszik, Kecső népe nem él vele. Mondják, hogy bortöveket kezdenek dugdosni a dombok oldalába, mert a szőlővirág gyümölcséből nemesebb ital forr. Igazuk van. Csak ne szóljon közbe a tél meg a kései tavasz. Most is akkora a hó, szinte buckának látom a gazdasági udvar szélén a cséplőgépet, úgy belepte. Nézegetem a behavazott gépeket. Fecskendő! Ügy látszik az önkéntes tűzoltók nagyon bizakodók. Vagy talán hóval szórják meg az esetleges tüzeket? Benzinmotor is álldogál a hó alatt. A másik a szecskavágót hajtja nagy sebesen. Mellette meg kit látok: Hegedűsnét. — Jó munkát — lépek a csattogó hajtószíj mellé. — Mégis itt van? — kérdezem. — Köszönjük, része legyen benne, — mondja Hegedűsné — itt vagyok, mert akit hívtak, átszólt, hogy jöhetek helyette. Tyukodi pajtások! — hallom a Lőrincz gyerek odavetett szavát, és Hegedűsné sugárzó szemét nézem, benne a munka örömét: tenni, tenni, nem pihenni! Az istálló takarmány-előkészítő helyiségében porzik a szecska. A fúvócső feltornyozza a vágott lucernát. Bent a két sor tehén között hárman forgolódnak: Kálmán Dezsőné, Garaj Jánosné és a tizenöt esztendős Tóth Kálmán. — Hol a férfiak? — kérdezem a köszönés után. — A férfiak ? ... Várom a folytatást, de nem akar jönni. Végül mégis osak kiugrik a szó: — Megszöktek! — Hogyhogy megszöktek? Ki hallott már ilyet! Elszöktek a faluból? Nevet a két asszony bizalmatlanságot oldó nevetéssel és tiltakoznak, hogy csak innen szöktek meg a férfiak, nevezetesen Ruszó József és Lőrincz Géza. Itt voltak egész nyáron, amikor csak kihajtották meg bekötözték az állatokat. De most, hogy több a munka, hát rájuk maradt, asszonyokra. Ahogy mondják, valakinek csak itt kell lenni, nem mehet pocsékra a jószág. Persze a munkaegység néha kevéske, alig akad, néha el-elmaradozik, hát azért jut csak asszony ide. Garaj Jánosné már pislog Kálmán néni felé, mikor látja, hogy bekerül füzetembe az elmondott szó. Ügy látszik, nem idegennek való dolgot tudtam meg. Nem is beszélnek róla többet, hanem a vizet kezdik emlegetni, a vizet, ami lent fut a faluban, a nevenincs patakot. Innen a dombról naponta kétszer hajtják itatni az állatokat. Kétszer le a jeges úton, kétszer meg fel. Megesett már az is, hogy négyfelé szaladt a tehén négy
