Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Útinapló

mi ketten: kevés a szecska és hívják a szövetkezeti munkacsoportot. Hegedűsné fülel, mert szeretne ő is menni, de a nevét nem kiabálják. Helyette én indulok föl a Cipődombra, a gazdasági udvar látogatására.

Egyelőre mégis az iskolában kötök ki. Nem azért, mert útbaesett, de rám köszönt három csöppecske gyerek így: Jóreggelt, Jónapot, Jóestét. No, gondolom ezek egyszerre akarják letudni az egész napot. Befutnak a jégről az iskolába, vége a szünetnek és én is bekopogok az ajtón. A tanító Chovan Sándor kedvesen fogad, a gyerek megszeppenve, különösen a három köszöngető. Kisiskolások. Első, második, harmadik osztályosak. Ügy gondolom, az ő véleményük is lehet a holnap, a holnapután hitének a próbaköve. Ugyan mit tett eddig itt a négy fal között a szocializmus mindent átformáló ereje? Könyvszekrényeket látok bennük, példás rend. A maradék helyet meg a falra szerelt polcokat kézimunkák és egy félszekrényre való agyagfigura töltik meg.

Legkedvesebb tantárgy: a számtan és a magyar nyelv. Az utóbbiból mindjárt vizsgázik is négy kislány meg két fiú. Verseket mondanak a padok előtt, én meg közben az osztályt nézem. A bizalmatlanságnak vége, mindegyik mondana valamit, én pedig a számtan meg a magyar nyelv szeretetére gondolok és kíváncsi vagyok, mire készülődnek a két tantárgy szeretetének a birtokában.

— Tanítónő szeretnék lenni — mondja Kubík Malvin. Utána még ketten nyújtják fel a kezüket, hogy ők is.

Bárkái Pisti csordás akar lenni, Lőrincz Jancsi kovács.

— És fafaragó? — kérdezem.

Emelkednek a kezek és szinte látom már a kétnyelű kést, — ők így hívják a vonókést —, a repülő forgácsot és a lapos ácsceruzát, amint számolgatják a meghántolt köbmétereket.

— Számtan... Ki tudja, talán éppen ők karózzák ki majd az új utat Domicától Kecsőig, vagy hordozzák az útépítő mérnök színesre festett botjait a szintezésnél. A számtan szeretete valamelyiküket talán messzebb iskolába röpíti, hogy visszatérve itt tervezgessék maguknak és másoknak a jövendőt: nagyobb birkanyájat, vízvezetéket, mint ahogy Borzován és Szilicén teszik...

Egy csendes szavú harmadikos kislánytól kérdezem, tudja-e ki volt Petőfi. Az a Petőfi, aki nem messze innen Aggteleken a bejárat boltozatára írta fel a nevét. Kecsőn nem járt. De Hosszúszón igen. Igaz, csak gyorskocsin, mi meg autóbusszal járunk...

— De Kecsőre gyalog! — vág a szavamba gyorsan a feketeszemű leányka a mához kanyarodva, de én visszatérítem Petőfihez.

Ismeri. És Székely Piroska már ki is lép a pádból s alig hiszek a fülemnek. A csendes hangú kislány betölti a termet szavalatával. Mi okozza, nem tudom, talán a lelkesedés, hogy ő most nem kis Piroska, hanem Petőfi Sándor, aki hazafelé tart és tervezi, csak tervezi a találkozást:

Egész úton hazafelé Azon gondolkodóm...

mondja Piroska hiba nélkül, száll a költemény. Vajon a korcsolyakirály, a hirtelen nyelvű Lőrincz Emil tudja-e olyan szépen mondani, mint a kis Piros.

Búcsúzóul kérdem, hogy mi szeretne lenni, ha eljön az ideje.

Előre sejtem a választ, de most tévedek. Nem tanítónő akar lenni.

— Varrónő! De a gépet még nem szabad meghajtanom, mert eltörik a tű! ...