Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Útinapló
Nem állhatom meg, hogy ne kérdezzem, miért mondják Kecsőre: énekgyár. Mert így hallottam tegnap Lőrincz Ilonkától a fatelepen. Irénke kicsit pironkodva magyarázza, hogy volt itt egy asszony, aki mindenre talált nótát, még a régieket is átformálta, és azóta ragadt a falura a név. No majd felbíztatom Ág Tibor barátomat, a népművészeti együttes igazgatóját, jöjjön el ide az énekgyárba, hátha ma is futószalagon készítik a legszebb népdalokat. Most azonban Kovács Irénkétől egyet sem kérdezek. Téli népdal kevés akad, a nyár meg messze van, csak az est közeleg a kert alól, integet, hogy siessek a falunézéssel. Azzal köszönök el a ruhát öblögető lánytól, hogy meghívást kérek a fonóházba. Megkapom. Feltéve, ha megtartják a szokásos összejövetelt. Ez ugyanis attól függ, hogy a vendégváró Irmuska megjön-e az esté érkezőkkel... Hintáznak a szappanhabok a víz hátán. Csobog a nevenincs patak. Fehér ludak, büszke gúnárok buktatják hátukra a vizet. A futó habok kapdossák a hurkamosó asszonyok kezéből az üres vékonybelet. Kapdossa a víz, de csak a piszkot markolja. Fut vele, széttöri a köveken, beágyazza a homok fenekére, hogy az alvégen már újra kristálytisztán kínálgassa magát: gyertek, kimosom a falu szennyesét. Az alvég Jósvafő felé nyúlik. Ez már valóban a falu alsó vége. Kanyarog a patak, a partján még én, csak úgy találomra. Tél van és ilyenkor üresek az udvarok. Még köszönni sincs kinek. Bárányok körme kopog az úton, kitérek és csak oldalról nézem, melyik sántikál. Egy sem. Ügyes juhásza lehet a kecsői szövetkezetnek. Csak az állományt keveslem. Szilicén négyszer, ha nem ötször ennyit láttam és Borzován is több a birka, pedig az kisebb falu. Ott száznégy a házszám, itt százhetvenhét. Ott háromszázötven lélek, itt hatszáz. Igaz, errefelé több a kő, vadabb a táj és seholsem szelídül enyhe lejtővé. Még a patak is futva teszi meg útját itt az alvégen... — Jó munkát — köszönök oda egy kályhacsövet tisztogató asszonynak. — Nem jó munka. Kormozok — válaszol, s úgy nézünk egymásra, mintha csak tegnap találkoztunk volna. Kapu, kerítés nincs, hát könnyű a beszélgetés. Félig kint, félig bent az udvaron állunk. Tíz perc alatt tizenöt év történetét hallom. Két gyerek jár haza: a tizenötéves Laci, a gömörhorkai fatelepen, a tizennyolcéves Ilonka a hermaneci faragótelep mindenese. A fiú naponta, a lány hetente csak egyszer kopogtat, szombatonként. Más nem jár haza. Elvitte a háború, ahogy Hegedűsné mondja. Elvitte. A gyermeknevelés gondja nem kicsi gond. Tizenöt évig és még azontúl is. Mégis ez adott az életnek értelmet: a munka gondja. Tenni valamit, mindennap tenni, hogy kitöltődjön az űr, a hiány. A két gyerek megnőtt, dologra növekedett, de úgy volna jó, ha ezek a fiatalok összejöhetnének valahol, valamire. Nem én mondom. Hegedűsné téríti a beszédet ilyenformán. Még hozzáteszi, hogy Kecsőre senki nem jön. Elakadnak Hosszúszón, még a kéményseprő ember is csak elvétve vetődik el ide. — Hogyan hozták a sok építő anyagot? Téglát, cementet, deszkát, meszet és mindent ami kell? — kérdezem. — Bekerül a rossz úton is — válaszol — mert tudja, pénz az van. Élelmesek itt az emberek. A fél falu az iparban dolgozik... Ipar! Gyalogúton is kitalál hozzá az ember és íme út nélkül is eljut ide a technika, a villany. Hangszóró szól bele a beszélgetésünkbe hangosabban, mint
